„Nem tértem meg a halálos ágyamon”

Hitchens azt mondta, ha ez bekövetkezik, nem biztos, hogy lesz kedve tovább élni, bár vonzódik ahhoz a kemény, harcos életszemlélethez, melyet Nietzsche a stärker, a jiddis nyelv pedig a shtarker szóval jelölt, és nem adja fel a küzdelmet. Péntek reggel arról olvastam, hogy Hitchens meghalt. Nem szeretnék szó nélkül elmenni emellett a szomorú, tragikus esemény mellett. Nem Hitchens írásai fognak hiányozni. Nem is Hitchens. Azért tragikus a halála, mert olyan ember halt meg, akiről semmi okunk feltételezni, hogy az örökkévalóságot jó helyen tölti.

Christopher Hitchens Richard Dawkins mellett a harcos ateizmus egyik legismertebb képviselője volt. Önmagát nem is ateistának, inkább antiteistának nevezte: „Egy ateista még kívánhatja, bárcsak igaz lenne az isten létezéséről szóló hit”, „egy antiteista azonban megkönnyebül, hogy ilyesmire semmilyen bizonyíték sincs”. Ahogy megkönnyebbült Peter Hitchens, Christopher testvére vagy A. N. Wilson, az ismert brit író is, amikor Hitchens nagy örömére egy időre ateistává váltak. Csak míg ők ketten végül kigyógyultak az ateizmusból, és megvallották a hitüket (Peter Hitchens The Rage Against God: How Atheism Led Me to Faith c. könyvében számol be intellektuális utazásáról az ateizmustól a kereszténységig, Wilson „pálforgásáról” pedig itt írtam), Christopher Hitchens esetében semmi jel nem mutat arra, hogy akár az utolsó pillanatban megállította volna valami a damaszkuszi úton.

Sőt. Hitchens kifejezetten tartott attól, hogy halála után majd olyan pletykák indulnak meg, hogy a halálos ágyán „megtért”. Ennél még jobban félt attól, hogy betegsége előrehaladtával tényleg bekövetkezik valami hasonló. Korábban nyilatkozta: „Ha a hangomat el is veszítem, írni akkor is fogok a vallási megtévesztés ellen, legalábbis addig, amíg le nem száll a sötétség (hello darkness my old friend). Ez lehet akár agydaganat is. Félig beszámítható, megrettent idiótaként a véghez közeledve talán papért kiáltok majd, hogy rendezzem a dolgaimat, de most, amíg még tisztán gondolkodom, kijelentem, hogy az a valami, ami így megalázza magát, valójában nem ’én’ leszek. (Erre emlékezzenek, ha esetleg kitalált pletykákat hallanak majd rólam.)”

Ez nem túl biztató. És az még kevésbé, hogy Hitchensre ráillik mindaz, amit Pál apostol a Római levél első részében magyaráz: „Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett.” (Róm 1,19-21) Sajnálom ezt az embert. Sajnálom ezt az elvesztegetett tálentumot. Őszintén sajnálom.

Van remény a számára? Nem tudom. Richard Dawkins és Christopher Hitchens között volt egy apró különbség, melyet Hitchens fogalmazott meg egy beszélgetés alkalmával. „Azt mondtam Dawkinsnak: ’Ha sikerülne mindenkit megtérítenem – illetve meggyőznöm arról, hogy a vallás tévedés –, és már csak egyetlen embert kellene meggyőznöm ahhoz, hogy a vallás (deizmus, teizmus) végleg eltűnjön a világból, inkább nem győzném őt meg.’ Dawkins rám nézett: ’Hogyhogy nem győznéd meg?!’ Azt válaszoltam: ’Nem tudom, miért, de nem. Nem csak azért nem, mert akkor nem maradna semmi, amivel vitába szállhatnék, és senki, akivel vitatkozhatnék. Erről is szó van, de nem csak erről. Ha tehetném, valahogy mégsem akarnám teljesen kiűzni a vallást a világból.’ Dawkins hitetlen arckifejezését, ahogy akkor rám nézett, bevallom, azóta sem tudom elfelejteni.”

Szeretném ez alapján azt gondolni, hogy Hitchens a szíve mélyén hívő volt. Szerintem az volt. Valahol mindenki az, hiszen a sensus divinitatis, amiről Kálvin beszélt, egy teremtmény esetében kiirthatatlan életérzés, legfeljebb elfojtani tudjuk magunkban. Hitchens vallomása mintha éppen erről szólna. Csakhogy Isten az istenkáromlót jogosan ítéli kárhozatra, és ne szépítsük, Hitchens istenkáromló volt, abból is az egyik legkiválóbb, leggonoszabb. Mert a legnagyobb gonoszság nem egy gyermek megkínzása, hanem a hétfejű tündér megölése. Istennek joga van kegyelmezni egy istenkáromlónak, ahogy ezt Pállal is megtette (1Tim 1,13). Hitchens esetében azonban nincs okunk utolsó pillanatos megtérést feltételezni, és ha ilyen pletykák el is jutnak majd hozzánk, maga Hitchens kérte, hogy ne higgyünk nekik. Hitchens halála szomorú és tragikus halál. Nem tudok mást mondani.

A nyitókép innen

Szabados Ádám összes blogbejegyzése

• Cimkék:
Christopher Hitchens ateista gondolkodó meghalt

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére