Szubjektív
2011-10-07 17:30:00
Új Walesa még nem tűnt fel
A kormányzatnak minden bizonnyal nem a parlamenten belül kell keresnie legerősebb ellenfelét.
Az elmúlt héten Matolcsy György bemutatta a jövő évi költségvetés tervezetét, ami első ránézésre azt az érzetet nyújtja, hogy a kormány visszatért a gazdasági realitások talajára – legalábbis a makrogazdasági prognózisok terén. Komoly problémát jelentett eddig, hogy az Orbán-kormány túlságosan magasra tette a lécet a gazdasági adatok előrejelzésével, és a még Matolcsy György által pesszimistának vélt forgatókönyv is utólag az elérhetetlen álom kategóriájába tartozott.
Ezúttal a kormány által közölt főbb számok (GDP növekedés, infláció, munkanélküliség stb.) nem térnek el jelentősen a gazdasági elemzők prognózisaitól, ami jelzi: a kormány elkezdte felismerni, hogy a jól kommunikálható célokat fel kell áldozni azért, hogy az eredmények még védhetőek lehessenek.
Természetesen elengedhetetlen, hogy egy kormányzatnak legyen rövid és hosszú távon jól megfogalmazott célja, víziója, amelynek keretei között értelmezhető a mindennapi kormányzati döntéshozatal. Számszerűsített célokra is szükség van a tervezhetőség érdekében, de az elnagyolt, inkább vágynak, mint realitásnak tűnő Matolcsy-számok már magában hordozták a kudarc lehetőségét.
A nagyratörő célok kijelölésében természetesen nagy szerepe lehetett a kormányváltás utáni „hurrá-hangulatnak”, de mivel az egész kormányzati döntéshozatal ezeken az elnagyolt előjelzéseken alapult, nagy veszélyeket is hordozott magában. Példának okáért az egészségügy megújításáért felelős Semmelweis-terv hosszú távú koncepciója is a nagymértékű gazdasági növekedésből származó forrásokkal kalkulált, melyek elegendőek lehetnek az egészségügy megmentésére, de természetesen a költségvetés is erre épült. Kommunikáció szempontjából valóban impozánsnak tűnt a „beígért” növekedés, de a nyár végén ennél fájdalmasabb volt a kijózanodás. A kiábrándító GDP adat miatt, a költségvetésben is „lyukak” keletkeztek, melyek betöméséhez a Fidesz legnagyobb „ellenségét” kellett segítségül hívni: a megszorítást, az adóemelést.
Az ellenzék is, mint éhes kutya a csontra, tapadhatott a témára, minden létező csatornán világgá kürtölve: megbukott a kormány gazdaságpolitikája, megbukott az egykulcsos adó. Egy év kormányzás után ezeknek a támadásoknak a kivédésére az adatok tükrében már nem lehetett elég érv az elmúlt nyolc év szocialista kormányzásának felhánytorgatása, újabb okot kellett keresni, ami az eurózóna adósságválságának képében kapóra is jött, amely az államadóság elleni küzdelemhez is jó érvet nyújt.
Tény, hogy az adósságválságnak komoly szerepe van az európai gazdaságok megtorpanásában, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Magyarországnál rosszabb negyedéves eredménnyel egy ország sem büszkélkedhet az unióban. A kormány ezek szerint belátta, hogy többször ezt a hibát nem engedhetik meg maguknak, a realitásokból kell kiindulni, reális célokat kitűzni, melyek elérése vagy akár túlteljesítése sokkal több politikai hasznot hozhat, mint az impozáns, de el nem ért célok.
Szolidaritás made in Hungary
A kormányzatnak minden bizonnyal nem a parlamenten belül kell keresnie legerősebb ellenfelét. A szakszervezetek utcára vonultak, ahol több ezer ember vett részt a D-Day fantázianevű tüntetéssorozaton. Kónya Péter a Fegyveres és Rendvédelmi Dolgozók Érdekvédelmi Szövetségének elnöke javasolta a Magyar Szolidaritási Mozgalom létrehozását, amihez a szakszervezetek csatlakozását kérte.
Még rengeteg kérdés övezi az új mozgalmat, és az is megeshet, hogy még valódi indulása előtt elsorvad, de előfordulhat, hogy ugyanaz történik velük, mint sok más mozgalommal: releváns politikai erővé válik. Ez azért sem idegenszerű feltételezés, mert a mai parlamenti frakciók közül is egyedül a szocialista párt, és a KDNP az, amelyik nem mozgalomként kezdte politikai pályáját.
Bár egy Lech Walesa még nem is tűnt fel, vezetőik között már olyan szélesebb körben ismert nevek vannak, mint Árok Kornél és Kónya Péter, akik harcos érdekvédelmi vezetőként szereztek népszerűséget az utóbbi hónapokban, így nem küszködnek olyan problémákkal, mint parlamentbe kerülése előtt a szintén „kívülről” jövő, ismert vezető nélküli LMP.
A Jobbik óta azt is tudjuk, hogy az utcai politizálás nagy mértékben alkalmas támogatók szerzésére. A kreatív megoldások tekintetében is már jobban állnak az ellenzéki pártoknál, és a szakszervezetek lévén, az utcán megszerveződve, a magyar politika a rendszerváltás óta tartó egyik „rákfenéjét”, a felülről szerveződő, elitpárt képét is sikerül elkerülniük.
Természetesen mivel az erős kormányellenesség nem feltételez egységes ideológiai szemléletet, valószínűleg a napi politikában való helytállás nehézségekbe ütközne. Sok kérdést tartogat magában ez az új kezdeményezés, de az már látható, hogy a jelenlegi kormányzat számára az egyik legnagyobb kihívást jelenthetik a szakszervezetek, amelyek az ellenzékkel ellentétben képesek az utcára vinni az elégedetlen tömegeket.
Bene Márton
|
