Kik a titokzatos londoni elemzők?

„Hogy mi ne legyünk angol gyarmat…” (József Attila után szabadon)

Majdnem Free Hungliát írtam, a Free Tibet szlogen sajátos átirataként, de azért mégsem. Hogy miért? A bíbíszísre áthangolt közszolgálati rádiót, a néhai Kossuth-ot hallgatva a katasztrófa-főpróbából kiderül, hogy nálunk már a mesében sincs Óperencia, se Üveghegyentúl, hanem csak Középfölde és Helm-szurdok, ami valóságos kulturális katasztrófát jelent. Aztán édi kis műsor, hogy milyen trendi a kétnyelvű suli, meg hovatovább angolcentrikus óvodába kell járatni a gyereket…Még dalocskát is énekelnek szépen intonálva, ahogy tanították nekik a domináns nyelven, végül reklám: vegyünk BBC history-t, hogy végre megismerhessük a világtörténelmet és benne a mi kis helyünket, angolból magyarítva. Mindez közpénzből. Ha jól emlékszem, itt szakadt el a türelem cérnája.

Az öngyarmatosítás jelensége

Mert a sovinizmus minden formájában kerülendő, szánalmas dolog, de a legostobább mégis más népek és kultúrák elvtelen dicsőítése a magunkéval szemben. A globalizáció látszólag valami hasonlót propagál tolerancia, stb. címén, de a gyakorlatban mégis valahogy az angolszász életforma uralmát fejezi ki ezen keresztül, cseppet sem érték-, nyelv- vagy kultúrasemleges módon. Valahogy nem a latin nyelvekre épülő eszperantót preferálja, hanem inkább angolul beszéljenek egymással a népek arról, hogy mennyire tiszteljük és szeretjük egymás kultúráját, angolszász tolmácsolásban, angolul futó szoftvereken keresztül informálódva, ékezeteink nélkül csetelve ésatöbbi.

Most, hogy Skócia végre tényleg elszakadni készül Nagy Britanniától, talán érdemes meggondolnunk nekünk is, vajon kinek jó és mennyire reális dolog a mi egyoldalú anglomániánk. Ha csak kicsit is odafigyelnénk, még a közszolgálati médiában is sokkal több hír szól Angliáról, sokkal több hírt és zenét veszünk át onnan, mint az összes többi európai országból együttvéve! Az egész világot tekintve is megdöbbentő az aránytalanság. Akár volt gyarmatokon... Pedig tudtommal nem angol tulajdonban van a honi média, így az okok máshol keresendők. Komolyabb statisztikai felmérést és kivizsgálást érdemelne az ügy, főleg az új médiatörvény által szorgalmazott „kiegyensúlyozott információt” figyelembe véve. Feltéve, hogy bárki komolyan gondolja.

Szó sincs itt összeesküvés-elméletről, valamilyen galád emájfájv-manipulációról, melynek áldozatul esett volna ártatlan hazácskánk. Éppen az ostoba öngyarmatosítás jelensége a legérdekesebb az egészben. Vegyük sorra a makacsságukról is ismert tényeket: az Egyesült Királyság lakosságát tekintve elég pontosan akkora ország mint külön-külön Franciaország, Olaszország vagy Spanyolország. Gazdasági, vagy kulturális súlyát tekintve sem emelkedik ki ezek sorából, Németországnál pedig jóval kisebb. A brit modell egy ideje már egyáltalán nem sikersztori, éppen a szigetország gazdasági sajtója volt sokáig hangos a globális válság kapcsán attól, hogy a protekcionistább francia és német modell jóval sikeresebbnek bizonyult, amit az EU országok legújabb növekedési adatai is igazolnak. Hogy is írta a Financial Times? Németország 1,5 %, Franciaország közel 1% növekedést produkált, míg Nagy-Britanniának még 4% kellene, hogy egyáltalán nullszaldós legyen… Fejlődési dinamikáját tekintve még Brazíliáról vagy Törökországról is előbb vehetnénk ma példát. Miért épp Angliát majmoljuk mint a piacgazdaság mintaországát? Érthetetlen.

Segít demisztifikálni az anglomániát

Pedig ki tudná kétségbe vonni a tényt, hogy ma Magyarországon szinte minden területen a szakirodalom úgy néz ki, hogy angolból fordítják le a tutit. Mintha saját tudásunk és véleményünk már nem is lenne a világon semmiről. Mintha esélyt sem adnánk –szinte kimondani is furcsa már- valami magyar kultúrának. Még a gasztronómia is eldzsémioliveresedik, pedig ha valamiben híresen gyengén teljesít Anglia, akkor a konyhában és általában ízlés dolgában, hiszen ennek a népnek még saját konyhája sincs, illetve alig ismeri már valaki… Biztos ismerős, amit viccként szokás mesélni, pedig munkahipotézisként sem megvetendő. Miért az angolok jártak élen a gyarmatosításban: elég megnézni, milyen a ködös Albion klímája, milyenek a nők és a konyhájuk, így máris találtunk három nyomós okot, amiért az angol férfiak készek voltak minél messzebb és minél hosszabb időre eltávolodni hazájuktól.

Nehogy félreértés essék: itt nem egy nép stigmatizálásáról van szó - egyébként bizonyos határok között a híres angol humorba bőven belefér, hogy magukon élcelődjenek, ami egyik legvonzóbb vonásuk. Mindvégig a magyar előítéletek kíméletlen feltárása és tényszerű cáfolata a tét. Minden nép kultúrája maximális tiszteletet érdemel, főleg amennyiben tiszteletben tartja másokét – ami egyébként az angoloknál talán a legproblematikusabb pont. Kérdezzük csak meg azokat, akiknek erről a legtöbb történelmi tapasztalatuk van: az íreket, a wales-ieket, vagy a most válni készülő skótokat, akik évszázadok óta élnek együtt velük. Aligha véletlen, hogy ők beszélnek a legkevesebb odaadással az angolokról, a nemzetiségek elnyomásának történetét ismerve a gyűlölet kifejezés sem indokolatlan. A kultúrák összevetése viszont esetünkben csupán metaforikus: az egymással kapcsolatos előítéleteinket mutatja, nem pedig közösségek feletti ítélkezés. Segít demisztifikálni az anglomániát, bizonyítandó, hogy az ilyesmi gyógyítható.

Apropó gyarmatosítás: hogy mindjárt a kisebbrendűségi komplexus vádjától is megszabadulhassunk, nézzük csak meg ezt kicsit közelebbről. Emlékszünk még a Hastings-i csatára? 1066-ban a normannok legyőzték és megszállták, hogy ne mondjuk: gyarmatosították Angliát. Az ófrancia lett az udvari nyelv és az angol szavak többsége, főleg a választékosabb kifejezések ezért nem egyszerűen a latinból származnak, hanem a normannok dominanciájának történelmi jelei mindmáig a megszállottak nyelvében. Lássunk csudát, az angol királyi jelmondat „honi soit qui mal y pense” is ófrancia: („Szégyen rá, ki rosszra gondol.”) Ezért is olyan mély az angol-francia rivalitás, mindkét részről keveredett bele kisebbrendűségi érzés bőven. Legfeljebb a hangsúlyok tolódtak erre-arra a történelem fordulataival.
 

Hallod, hogy dübörgünk?

A lélektan úgy hívja az ilyesmit, hogy trauma. Megszállnak egy országot, idegenek hódítják meg és uralkodnak rajtunk. Gyarmatosítanak. Ez történt először magukkal az angolokkal és talán ezt a történelmi traumát nem tudták kiheverni mindmáig. Ezért újra és újrajátsszák a drámát, a gyarmatosítás traumáját, minden más néppel, hogy átéljék ők is azt, amit egykor nekik kellett, illetve amit a rajtuk uralkodó normannok tettek velük.

Persze ez csak az egyik motivációja a gyarmatosítási láznak, a lelkibb természetű kényszer, de volt gazdasági is. Az pedig a Rózsák harcához köthető: a feudális Európában példátlan módon a sziget nemessége lenullázódott, szabályosan kiirtották egymást és a föld gazdátlanul maradt volna, ha nem jut eszükbe az, ami máshol bűnös agyrémnek tűnhetett, hogy csak úgy adni-venni lehet a földet is, mint afféle árut. Na, innen indult világhódító útjára a kapitalizmus és a később globalizációként becézett világgyarmatosítás, amihez a gőzgép csak további lendületet adott, de gyökere egy ország gyökértelenné válása volt. Szóval önmagát is gyarmatosítva jött bele igazán Anglia a világgyarmatosításba.

Külön elmélyült tanulmányt követelne, ahogyan később Amerika átvette a világgyarmatosítás stafétáját a britektől, és ahogy ezt máig próbálják kompenzálni azzal, hogy stratégiai szövetségesekként lépnek föl, kiszolgálva az amerikai birodalmi politikát. Néha már-már komikusan, mint mikor az egér és az elefánt mennek a recsegő-ropogó hídon és az egér büszkén odaszól az elefántnak: „hallod, hogy dübörgünk?” Két okból is próbálok itt elvonatkoztatni Amerika szerepétől: egyrészt, mert az olcsó amerikaellenességgel Európa egy álproblémát kreál magának, megfeledkezve arról, hogy a valódi probléma (a nyugati civilizációval összekevert világgyarmatosítás) eredendően európai.

Amerika szinte készen vette át és a lényegén semmit sem változtatott. Azzal sem, hogy megnyert két világháborút, nem utolsó sorban Európával és a korábbi világhatalmi státuszukat gyakorlatilag elvesztő európai hatalmakkal szemben, ide értve a briteket is. Mégis, egy másik szempontról se feledkezzünk meg: durván félreérti a helyzetet, aki ma Magyarországot közvetlenül amerikai gyarmatnak tartja.

Magyar ember – fehérnéger?

Egyébként csak a kis országok szoktak előszeretettel megfeledkezni arról, hogy melyik milyen nagyhatalom érdekszférájába tartozik éppen, amiről gazdáik még véletlenül sem feledkeznek meg. Ha netán vita támad köztük ezen a téren, azonmód háborúval szokták tisztázni. Mondjuk tehát ki: ma Magyarország minden jel szerint a brit érdekszférába tartozik és felettébb hűséges gyarmatként viselkedik. Ha nem szólnának nyomós érvek amellett, hogy ez gazdaságilag és kulturálisan is rossz stratégia, sőt: katasztrofálisan rossz „választás” számunkra, akkor akár népszavazással csatlakozhatnánk is a Commonwealth-hez, hogy ne csak a hátrányait „élvezzük” a brit gyarmati státusznak. Amennyiben a magyar választók felelős módon és nyíltan így döntenének, az egészen más helyzet lenne, de így, fű alatt magunkat önként és angolul dalolva gyarmatosítani mégiscsak ciki.

Ráadásul durván egyoldalú az egész. Dübörög az agyelszívás, több ezer magyar diák tanul angol egyetemeken, miután a kizárólag angolszász statisztikákat harsogó honi médiából megtudták, hogy ott és az USA-ban vannak a világ legjobb egyetemei… Aztán meg lehet Londonba menni dolgozni is, aljamunkát végezni fehérnégerként, vagy látszólag magasabb beosztásban és (az itthonihoz képest!) magasabb fizetésért menedzserkedni. Hátha itthon majd nem tűnik fel, hogy a fehérgalléros bevándorló is fehérnéger, legfeljebb magasabb beosztásban. Ha már hazája elég gazdag volt, hogy saját költségén kitaníttassa és felnevelje, miért ne profitáljon ebből Anglia? A maguk szempontjából nyilván igazuk van, de a mi szempontunkból… Egyáltalán van nekünk szempontunk? Tényleg nem értem. Miért nem nyújtjuk be a számlát és miért nem teszünk semmit az egyoldalú folyamatok megfordítására? Ha pedig ennyire gyarmati státuszba kerültünk, legalább nevezzenek ki becsületesen valami kormányzót az ország élére és ne kelljen már itt folytatni a demokratikus komédiát! Minek ez a népnemzeti parádé? Legyen hivatalos nyelv az angol és felejtsük el törzsi folklórunkat!

Már korábban is sokan belém fojtották volna a szót azzal a végsőnek vélt érvvel, hogy angolul beszél a világ és hagyjam már abba a hülyéskedést, mert még a végén magamra haragítom a globalizációt, mely nemzetközinek hirdeti magát mint a kommunizmus, de ugyanúgy egy nyelv és egyfajta civilizáció dominanciáját jelenti, csak épp nem pánszláv-orosz, hanem angolszász. Akkor beszéljünk erről!

Valóban, több országban kipróbáltam és mindenhol egyből megértik a „megszállók nyelvén” kifejezést, külön magyarázat nélkül. A franciáknál különösen zavaróan hat, mivel utoljára hivatalosan a németeket hívták „occupant”-nak, mégis tökéletesen értik, hogy ma nem a németre utal az idézett fordulat. Érdemes azért jelentősen árnyalni az angol dominanciáját, ami honi csőlátásunk békaperspektívájából abszolút csupán. Nemcsak azért, mert a világ nagyobbik felében, Közép és Dél-Amerikában, Afrika felében, vagy Ázsia legnagyobb részében szó sincs az anglofónia egyeduralmáról, mert más nyelvek dominálnak.

Érdemes lenne elgondolkodni azon az egyre makacsabb tényen, hogy az angol még az Egyesült Államokon belül is teret veszít és finoman szólva nem áll nyerésre a spanyollal szemben. (Bár a nálunk trendi spanyolozás szintén az amerikanizáció része és kevés köze van Hispániához vagy a latinitáshoz, de ez most mellékes.)

Nagyon naiv továbbá, aki azt hiszi, hogy a világ gazdasági irányítását átvevő Kína és Ázsia hosszabb távon az angolszász életformát dicsőítő globalizáció zászlóvivője lesz, elfelejtve mindazt, amit gyarmatként elszenvedtek tőlük. Azonban még ha érthetetlen módon ezt választanák, az angolszász globalizáció ideje akkor is lejárt. Rendkívüli felelőssége van ugyanis a kialakult mély gazdasági és civilizációs válságban. Csak idő kérdése, hogy a gazdasági vezetés elvesztése mikor vonja maga után a katonai, politikai és kulturális vezetés elvesztését, ami szükségképp a nyelvi dominancia elvesztését is jelenti, mivel a történelemben ezek mindig együtt jártak és a sors aligha tesz most kivételt. Ráadásul jól, sőt felettébb igazságosan teszi, mert a bolygógyarmatosítás felelőssége döntően az angolszász világé, így az egyre kezelhetetlenebbnek bizonyuló gazdasági és ökológiai, de leginkább civilizációs válságért is annak kell felelnie, aki fő haszonélvezője, propagátora és szóvivője mindmáig.

Ráadásul a magyar gyakorlatilag az egyetlen ázsiai eredetű nép a nyugati világban, ami a jövő világát uraló Ázsia szempontjából döntő, stratégiai előny lehetne, főleg, ha mi is annyira tudnánk róla és komolyan vennénk, mint maguk az ázsiaiak. Ebben a történelmi helyzetben különösen ostoba dolog ma az angol orientáció, mikor végre „von Haus aus” a győztesek oldalára kerülhetnénk.

Nincsenek barátok, csak érdekek vannak

Saját baráti érzelmeik igézetében sokan felháborodva fogadhatták a józanabb érveket is, mivel azt hiszik, a britek kiállnak mellettünk. Elfelejtettük volna a szállóigévé vált mondást, hogy a brit birodalomnak nincsenek barátai, csak érdekei vannak? Talán a legkevésbé ismer barátságot valamennyi nagyhatalom közül. Mégis, mit köszönhetünk Angliának? A második világháborút követő béketárgyalásokkal kapcsolatos diplomáciai források feltárása mára elég egyértelműen megmutatta, hogy… Trianont. Pontosabban a trianoni határok második világháború utáni megerősítését „köszönhetjük” egy brit-szovjet alkunak. A britek ugyanis meg akarták őrizni hadállásaikat Itáliában és Görögországban, amiért gondolkodás nélkül feladták, többek közt, a magyar érdekek védelmét is, bár az USA nem ellenezte volna az etnikai viszonyokat jobban tükröző határkorrekciót és a franciák ezt kifejezetten javasolták (feltehetőleg korábbi felelősségüket felismerve), de nem volt döntő szavuk és az amerikai óhaj pusztán elvi tiszteletkörnek bizonyult a brit-szovjet alku nagyhatalmi reálpolitikájához képest. Költői kérdés, hogy mégis kinek jó, ha mi a tényekkel makacsul dacolva tovább szajkózzuk Trianont és csupán a franciákat tesszük érte felelőssé. Hogy fel se merüljön a brit érdekek szerepe, ahogyan saját történelmi felelősségünk tisztázása és német barátainké se… Mesés ez a mi történelmünk, bár nem épp tündérmesébe illő. Fura tükör, de azért nem olyan görbe, mint amilyennek látszunk benne, ha netán bele merünk nézni.

Kevéssel a háború előtt írta József Attila Hazám című versében, „hogy mi ne legyünk német gyarmat”. Valóban, az angol orientáció ehhez képest jelenthetett történelmi váltást pár évtized szovjet uralom után, mely a korábbi német dominanciát drasztikusan visszaszorította térségünkben és a háborús bűnösséggel tette majdnem egyenlővé, a nagyhatalmi politika részeként. Talán ösztönösen is ahhoz menekültünk, akit a legerősebbnek véltünk, akivel végre a győztesek oldalára kerülhetnénk. Csakhogy a Föld és a világ kultúrái elleni globális gyarmatháborúban ők nem épp a jó oldalon állnak, hanem inkább a jövő háborús bűnöseinek oldalán. Ez itt a bibi, amit meg kéne gondolni.

Apropó: vajon a médiában ünnepelt angolszász szabadságkultuszban ki beszél arról a tényről, hogy a britek építették a történelem első koncentrációs táborait a búr háborúban? Vagy, hogy a Szövetségesek miért nem bombázták az Auschwitz-ba vezető vasútvonalakat, vagy miért küldték vissza a biztos halálba orosz hadifoglyok tízezreit, mikor már tudni lehetett, hogy a sztálini vezetés majd kivégzi azokat, akik látták a másik, a nyugatibb világot. Mivel az angolszász dominancia a médiában a legerősebb, ma még ezek a kérdések abszolút tabunak számítanak, de egyszer felelni kell majd.

Jöjjünk kicsit még közelebb térben és időben. Keveseknek tűnt fel, milyen nehéz volt megindokolni pár éve, miért állítják le a BBC magyar, lengyel, cseh stb adását. Persze, addigra már az Info Rádióban este közvetlenül is a BBC szólt, a napközbeni magyar verzió után. Mint régen a viccben: miért drágább pár fillérrel a Népszabadság a Pravdánál? Hát a fordítási költség miatt… Ma sem viccesebb, hogy még a szomszédos országokról is a Reuters híreiből értesülünk. Miféle Szabad Európa szól ma, akár recsegve, akár manipulatívan, de más hangon? Kérdeztem valamit… Valaki felel? Vagy már mindegy volna?

Na, akkor megmondom, amit szégyenkezve, apróbetűvel, de meg lehetett tudni a BBC kelet-európai adásainak megszüntetésekor, illetve ezek tényén keresztül: hogy kellett a korábban kelet-európai propagandára szánt pénz az iszlámmal szembeni hadipropagandára, egy új angolszász-arab tévé felállítására. Nem lehetett amerikai a csatorna, hanem a BBC, illetve az angol média „hitelessége” kellett, mely a világháborúban legendássá vált. Rá is ment a maradék hitelük erre, ahogy az amerikai hadipropaganda szolgálatába álltak.

A londoni elemzők, akiknek mindig igazuk van

Amúgy érdekes kérdés a hiteles információ: a domináns hatalom mindig könnyebben megengedheti magának, hogy tényeket közöljön, legalábbis amíg a tények az ő világuralmát jelentik… Aztán fordul a kocka és merő hadipropaganda lesz, amit mond. Olyan részrehajlással, amivel korábban riválisait vádolta, akik nyilván nem öncélú butaságból hazudják magukat győztesnek, hanem azért, hogy egyszercsak igazzá váljon. Utána már készséggel beérhetik a tények ismertetésével, mikor már a tények az ő győzelmükről szólnak és őket dicsőítik. Ennyit a média és a hatalom objektivitásáról, valamint arról, hogy miért engedhette meg magának a néhai brit világbirodalom médiája a „luxust”, hogy tényszerű legyen és ma miért nem engedi meg magának többé ezt a luxust.

Tulajdonképpen egyetlen példa elemzése is elég lett volna mindezek helyett. Mit is jelent a magyar sajtóban gyakran orákulumként idézett „londoni elemzők” kifejezés? Különös ismertetőjelük, hogy nem lehet tudni, kikről van szó. Úgy látszik, demokrácia ide-oda, ez nem tartozik ránk. Az előző átkosban legalább lehetett tudni, hogy Moszkvából kik dirigálnak, kik a Párt vezetői és kiket kell utálni alávetettségünkért. Viszont az őszödi botrány másnapján „londoni elemzők” már megírták, hogy szerintük Gyurcsány marad és – lássunk csudát –  igazuk lett. Valahogy mindig igazuk lesz. Na, ezen kéne nagyon alaposan elgondolkodnunk, utána járni, hogy kik a londoni elemzők és lehetőleg saját erőből megoldani a dolgot, amit úgy is hívnak: demokrácia és szuverenitás.

Addig minden nemzeti szólam merő handabandázás és szemfényvesztés.

Kardos Gábor

Kapcsolódó cikkünk:

Londonban ragadt magyarok: hit és honvágy (videó)
 

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére