Meddig szenvedlek még titeket?

Istenszomorítók...

Az Úr Jézus komótos léptekkel, fontos, mennyei dolgokról megfontoltan, csendben beszélgetve ereszkedik le a hegyről, és közeledik néhány tanítványával együtt egy igencsak feldúlt, ricsajos embertömeghez. Az emberek kisebb csoportokba verődve, eltorzult, haragos arccal, emelt hangon magyaráznak egymásnak, közben mutogatnak, gesztikulálnak, azaz kiabálnak és hadonásznak. Még rövidebben: veszekednek. Aztán mikor meglátják a közeledő Jézust, nyomban kiül arcukra a megdöbbenés. Mert megdöbbenni hirtelen szoktunk, lassan nem megy. A kérdés az, hogy miért?

Vagyis miért döbbent meg a tanítványok ott lévő csoportja, a tudós írástudók vitatkozó hada, a mindig mindenütt jelen lévő bámész sokaság, amikor meglátta a kis csoportot közeledni Jézussal?
Percekkel ezelőtt még az Úr Jézus oldalán most elgondolkodva lépegető néhány tanítvány is megdöbbenve bámult Jézus arcára. Fönt voltak vele a hegyen. Azon a bizonyos hegyen. Olyannak látták ott Jézust, amilyennek még sohasem. Féltek is tőle, de szép is volt, vágytak is a közelében maradni, de talán a bennük lévő „emberi rész” el is bújt volna a fenség és tisztaság, az Isten elől... Mikor Mózes annak idején az Istennel beszélt, ragyogott az arca még a hegyről lejőve is. Takarnia kellett, mert nem bírtak ránézni. Vajon az Úr Jézus arcán mi látszódhatott meg abból az isteniből, ami fölragyogott benne a hegyen? Nos, rövid idő múlva már csak az indulat, amit a hegyi beszélgetés isteni légköre és a lent rá váró tömeg rászabaduló nyűge közti éles különbség váltott ki. Az Úr Jézus kifakadt. De kinek mondta vajon a költői kérdést? A tanítványoknak? A népnek? Nem megdöbbentő az a lehetőség, hogy a tanítványoknak is mondhatta? Na és velünk mi a helyzet? Azt hiszem, az Úr Jézus minden isteni türelmével együtt sokszor fölöttem is így kiált föl, mikor már az égvilágon senki nem adna több kegyelmet, mert nincs is a világon annyi, amennyit már eddig is rám pazarolt.

Szommer Hajnalka
 

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére