Megszakadt a búza-töve: péter-páli emlékezések és népszokások

Ma végezték ki a két apostolt

Az egyházban már a III. század óta ünneplik a két szent, Péter, „az első pápa” és Pál, a  „pogányok térítő apostola” ünnepét, méghozzá június 29-én: Rómában a hagyomány szerint ezen a napon – Krisztus után 67 körül – feszítették keresztre Pétert, és fejezték le Pált. Péter azt kérte, hogy fejjel lefelé feszítsék meg, mert nem méltó arra, hogy úgy haljon meg, mint Jézus. Pálnak pedig, mint római polgárnak, „kijárt” a fővesztés – ez számított akkoriban tisztes halálnak, a keresztre feszítéssel, a forró olajban történő megsütéssel vagy a megnyúzással szemben.

Öt évszázaddal később az ünnep napját úgy módosították, hogy június 29.e az apostol-fejedelem Péter ünnepe, másnap pedig, június 30-án Szent Pálra emlékeznek. Napjainkban mind a két vértanú ünnepnapja ismét június 29, és másnap az egyház első vártanúinak ünnepét tartják. A két szent ünnepe a nyári napfordulóval kezdődő csillagászati hónap első dekádja. E nap azért is volt fontos az emberek életében, mert ezen a napon kezdték meg az aratást: megszakadt a búza töve – ahogyan a régiek mondták.

Péter háromszor megtagadta Krisztust

A Szentírásból tudjuk, hogy Péter, aki egyike volt a tizenkét apostolnak, és akit Simonnak hívtak, halász volt: a galileai Genezáreti tó partján, Betszaida nevű halászfaluban született és a házasságkötése után átköltözött az anyósa házába, Kafarnaumba. A hagyomány úgy tudja, hogy egy lánya született.
 

Az evangéliumok szerint a Genezáreti tavon halászott a testvérével, Andrással, amikor Jézus azt mondta nekik: „Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek titeket”. Péter Jézus legbuzgóbb tanítványa lett. Amikor Jézus megjövendölte neki, hogy meg fogja tagadni, természetesen, nem akarta elhinni: „Ha mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom” – válaszolta, mire Jézus ezt mondta neki: „Bizony, mondom neked: ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor is megtagadsz engem.” És hiába fogadkozott Péter, mondván: „Még ha meg is kell veled együtt halnom, akkor sem tagadlak meg téged.”, Péter mégis megtagadta mesterét. Azonban Jézus megbocsátott neki és új feladattal bízta meg, evangéliumok szerint, s Péter ezután még nagyobb buzgósággal hirdette Jézus tanításait.Jézus halála után Antiochiába ment és ott püspökséget alapított, Rómában pedig a katolikusok szerint a pápaság intézményét alapította meg. Néró császár idejében végezték ki és a mai Szent Péter-bazilika helyén temették el.

Nagy Konstantin császár parancsára kezdték el építeni a bazilikát egy olyan helyen, a vatikáni dombon, amely tulajdonképpen alkalmatlan volt az építkezésre – erre az értelmetlennek tűnő helyszínválasztásra csak egy magyarázatot találtak: Péter sírját. Legalábbis, azt felételezték, hogy itt van eltemetve az apostol-fejedelem. Hosszú évszázadokig azonban, nem volt semmi bizonyosság erre vonatkozóan, csak a hagyomány. XII. Piusz végül is úgy döntött, hogy végezzenek ásatásokat és tudományos kutatásokat a bazilika alatt – aminek eredményeképpen 1949-ben bejelenthette a pápa: megtalálták Szent Péter sírját. VI. Pál pápa – a kételyeket tisztázandó – tizenkilenc évvel később pedig, 1968. június 26-án tartott általános kihallgatáson, kijelentette: „Szent Péter ereklyéit egy bizonyos módon azonosították, s ezt mi meggyőzőnek tekinthetjük.”

Szent Pál, a vallástudományok professzora

Tanult ember volt, a Szíriát és Kis-Ázsiát összekötő út mentén, a kilikiai Tarzuszban született, apjától örökölte a városi és a római polgárságot. A zsidó hagyományokhoz ragaszkodó családban nőtt fel. Eredeti neve Saul volt, de már a születésekor a Pál nevet is megkapta. Kitannulta a sátorkészítést is. A hellén műveltségű, görög nyelven jól beszélő Pál először a zsidóság kemény irányzatát követő farizeusként kivette részét az első keresztények üldözéséből.

A Jézust követő damaszkuszi keresztényeket megkötözve akarta Jeruzsálembe vinni, amikor útban Damaszkusz felé, megjelent előtte Jézus: „Saul, miért üldözöl engem?” Pál tehetetlenül omlott össze. Sokat gondolkozott a történteken és elhatározta, hogy ő ezentúl Jézust fogja követni. Persze, a keresztények eleinte nem akarták elhinni neki a „pálfordulását”. Az evangélium pogányok közötti hirdetését, terjesztését tekintette a főfeladatának.

És mit csinál ilyenkor a jónép?

Noha Péter és Pál ünnepét az aratás megkezdése idejének is tartották – bár egyes vidékeken már Vid napján, június 15-én elkezdték a betakarítást, máshol pedig a június 24-i István naphoz kötötték ezt – kevés népi hiedelem köthető ehhez a naphoz: azok sokkal inkább az aratás befejezéséhez kapcsolódnak.

Az aratás hagyományos eszköze az őskortól kezdve a sarló volt, amit csak a XV. században kezdett el felváltani fel a Kárpát-medencében a kasza, bár a végső elterjedése ezen a területen még pár évszázadot váratott magára. Az aratás során a Kaszás haladt elől, aki a levágott búzát a gabonaszárra döntötte, őt követte a marokszedő, aki a levágott gabonát kévékbe rakta.
Érdekes módon, az aratás megkezdése például a Csallóközben egybe esett a gyümölcsevési tilalommal. A hangonyiak az utakon szalmát gyújtottak és ezt Péter-Pál tűzének nevezték: a gyerekek körbe ugrálták, a nagyobbak pedig átugorták. A Dunántúlon hagyományosan a gazda kezdte meg az aratást.

Sok helyen hitték, hogy ha az arató a munka megkezdése előtt egy búzaszálat köt a nadrágja korcába, akkor nem fájdul meg a dereka. A napi munka után a fiatalok kisebb mulatságokat rendeztek tánccal, énekkel.

 

Simon F. Nándor

• Cimkék:
péter pál népszokások búza töve lefejezés keresztre feszítés egyház szent vértanú

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére