Nem is 666-ban halt meg Mohamed

Jön az Antikrisztus, de ki lesz az?

Néhány éve a Jobbik egyik gyűlésén a „globalizáló” Soros Györgyöt tisztelték meg ezzel a titulussal, amivel nyilván vitatkozott volna sok szélsőséges protestáns, akik meggyőződéssel vallják: a mindenkori katolikus egyházfő Krisztus legfőbb ellensége. Aminek aztán sokszor meglehetősen szokatlan módon adnak hangot: Ian Paisley ír pártvezér (és fundamentalista protestáns lelkész) 1988-ban például a pápa beszédét az Európai Parlamentben „Krisztus ellensége vagy, az Antikrisztus, ezért elutasítalak!” feliratú poszterrel és bekiabálással zavarta meg.

Tudja-e a jobbkéz?

A kereszténység történetében van nagy múltja a vitapartnerek leantikrisztusozásának. Az igaz hívek sátáni lelkületű üldözőjének és az utolsó időkben élő emberek tévútra vezetőjének szerepébe már sok történelmi alak kényszerült. Az emberi élet iránt mutatott minimális tisztelet nélküli diktátorok, mint például Hitler vagy Sztálin, nem minden ok nélkül kaptak antikrisztusi jelzőt számos kereszténytől.

Ha viszont Máté evangéliumának 24. fejezetét tekintjük kiindulópontnak, ahol „hamis Krisztusokról” esik szó, kézenfekvő a magukat az emberiség megváltójaként hirdető vezetőket Antikrisztusnak gondolni. Az őskeresztények korában a magukat istenként is marketingelő római császárok „pályáztak” a meglehetősen kétes hírű titulusra, különösen Nero. A reformáció korában viszont sokan a protestánsokat üldöző római egyház fejét kezdték antikrisztusozni, hasonlóan spanyol inkvizíció borzalmain felháborodó kisebb-nagyobb eretnek mozgalmakhoz. 


A Veszedelem fia

Ennél némileg szofisztikáltabb megoldást javasolt a Luther Márton. Szerinte ugyanis (Dániel-könyve, János jelenései és Júdás-könyve alapján) a pápaság intézménye maga volna az Antikrisztus. Kálvin is ragaszkodott ahhoz, hogy a római pápa a főgonosz, mi több a Westminsteri Konfesszió 1647-ben írásban is kinyilatkoztatta ezt az „igazságot”. Ugyanígy vélekedett egyébként John Wesley, a metodisták alapítója is a XVIII. században, majd számos baptista és adventista is átvette a súlyos ítéletet. A XVI. század végén lutheránus tudósok nem kevesebb, mint tizenkét vaskos kötetben bizonyították eme állítás igazságát.

A protestánsokhoz hasonló vádakkal vágott vissza a katolikus egyház, amikor egyes képviselői azt állították: Luther Márton, netán valamelyik gyermeke „a Veszedelem fia”. XVI. századi katolikus teológusok úgy vélték, más nem is születhet egy, az anyaszentegyház egységét megbontó, eretnekké lett kiugrott szerzetes és a ciszterci rendet ugyancsak elhagyó apáca, Bora Katalin istentelen frigyéből. A VIII. Henrikkel való konfliktusa nyomán mártírrá lett kortárs angol katolikus gondolkodó, Morus Tamás pedig magát a protestantizmust gondolta az Antikrisztus megjelenési formájának.

A buzgó antikrisztusozás sohasem volt mentes aktuálpolitikai, pontosabban aktuál-egyházpolitikai szempontoktól. Ennek fényében nincs mit csodálkozni azon, hogy a XVIII. század elején az állam és az egyház szétválasztásán ügyködő Nagy Péter cárt nevezte Antikrisztusnak az adófizetésre kötelezett ortodox papság. De később is akadt az orosz ortodoxoknak jelöltjük e „hivatalra”: a cári családra nagy befolyással bíró misztikus, Grigorij Jefimovics Raszputyin. A kicsapongó életmódot folytató Raszputyin azzal érdemelte ezt ki, hogy túlélt egy ellene 1914-ben elkövetett merényletet, amelynek során mellbe szúrták. Márpedig a Jelenések könyvének egy utalása alapján egyes bibliakutatók úgy tartják: az Antikrisztust arról is fel lehet ismerni, hogy halálos sebet kap, ám felépül abból.


Habozás nélkül

Érdekes színfolttal gazdagodott az Antikrisztus-irodalom a XII. század legelején. Ekkoriban alkotta meg Guibert de Nogent bencés krónikás, az első keresztes hadjárat történetírója Mohamed életrajzát. Erről ő maga is elismerte, hogy források nélkül írta. Nem is volt rájuk különösebb szüksége, mivel – írta de Nogent – „az ember habozás nélkül rosszat mondhat arról, akinek a gonoszsága minden elmondható rosszat meghalad”. Nem véletlen, hogy akkortájt olyasmiket híreszteltek, hogy Mohamed az Antikrisztus, aki egy baljós időpontban, 666-ban (a valóságban 632-ben) hunyt el.

Manapság persze vannak más, teológiailag jóval kevésbé alátámasztott vélekedések is, melyek szerint bizonyos politikai pozíció betöltője (lesz) az Antikrisztus. Az Egyesült Államokban bestseller vallásos lektűrirodalom sztárszerzői, Tim LaHaye és Jerry B. Jenkins néhány éve az ENSZ egyik (fiktív) jövőbeli főtitkárában, a román származású Nicholae Carpathiában vélték felfedezni a főgonoszt. Az utóbbi évek transzatlanti nézeteltérései nyomán egyes amerikai keresztény szekták az Európai Unió első számú vezetőjét, míg hasonló szellemiségű európai neoprotestáns kisközösségek éppenhogy az USA elnökét kiáltják ki a sátáni személynek. Nehéz állást foglalni ebben a kérdésben, ám annyi bizonyos, hogy háborúk és nemzetközi konfliktusok idején rendszerint fokozódik az antikrisztusozás.


Sz. B.

• Cimkék:
Antikrisztus háború római pápa protestantizmus 666

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére