Beszélgetés Fabiny Tamással

Az egyházi szokások elriaszthatnak a hittől

– Egy interjúkötetben a változó hitről elmélkedik, mely néha erősebb, máskor gyengébb. Mit gondol, a hit minősége is változik, nemcsak az ereje?

– Szeretem Ricoeur gondolatát, miszerint van első és második naivitás. Az első a gyermeki hit. Minden egyszerű, nincsenek különösebb kérdések, kételyek. A kamaszkor környékén aztán megjelennek a miértek, jön a dac. Nagy dolog, ha eljutunk a következő fázisba, a második naivitásig, mikor minden újra egyszerű lesz. De szerintem létezik harmadik, sőt negyedik naivitás is, mert a kérdések és a dac újra felbukkanhatnak. Mondok egy példát. Sokan félnek attól, hogy ha valaki tudományos igénnyel közelít a Szentíráshoz, akkor meginoghat a hite. Például, ha olyasmit olvas, hogy nem Mózes írta Mózes könyveit. Ezért inkább nem foglalkoznak teológiával, úgy könyvelik el, hogy az az ördögtől való. Szerintem ellenkezőleg. Az igényes teológiai vizsgálódás elmélyítheti a hitet.

– De melyik fázisban? Lehet, hogy az első naivitást épp lerombolja.

– Annak le is kell rombolódni. Aztán persze jó olyan helyzetbe jutni, mikor megint nem kell kérdeznünk. Vagy más jellegű kérdéseket teszünk fel, mert minden újra összeáll.

– Mi az, amit ma másképp hisz, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt?

– Valószínűleg nyitottabb lett a hitem. Hajlamos vagyok elismerni, hogy Istenhez különböző, talán kanyargósabb utak is elvezethetnek, és nemcsak az én utam legitim. Igyekszem minél több dolgot megérteni, akár saját rendszerembe átemelni a katolikus, református vagy az úgynevezett evangelikál irányzatokból.

– Az egyházzal kapcsolatos felfogása is változott?

– Akármilyen pozícióban is vagyok éppen, hiszem, hogy az egyház nem rajtunk kívüli képződmény, nem csupán szervezet. Az egyház mi vagyunk, a hívek közössége. A korábbi állapotom persze szabadabb volt. Nyugodtan gondolhattam, hogy mennyi mindent tudnék csinálni, ha a fafejű püspökök nem akadályoznának. Ma olykor én vagyok a fafejű püspök, aki nem enged bizonyos reformokat.

– A hívek közössége sokat vesztett prófétai lendületéből, mikor a diakóniai teológia megalkotásával, a kommunista állammal való együttműködésre keresett és talált érveket.

– Nem szabad feketén-fehéren látni ezt a kérdést! Tizenévesként eljártam egy lelkészhez, akiről tudtam, hogy cikkeiben fellegekig magasztalja szocializmust, ugyanakkor lelkigondozóként sokat tudott mondani nekem. Az ifjúsági órán odaült mellénk a lépcsőre, lazán, emberien beszélgetett velünk, s ez meghatározó volt sokunk számára. Sok mindent kifogásolok egyes lelkészek gyakorlatában, de ez nem jelenti azt, hogy Isten ne tudta volna őket használni. Mindenkit tud használni.

– Azokat is, akik 1983-ban megpróbálták beszervezni? Meg tudott bocsátani nekik?

– Természetesen. De azt már például nehéz megemészteni, hogy Ottlyk Ernő későbbi püspök Szamosi néven a Deák téri evangélikus ifjúság tizenhét éves, „Grillusz Dániel” nevű tagjával kapcsolatban javasolta, hogy figyeljenek oda rá. Ez aljasság, emberileg megbocsáthatatlan. Hozzáteszem, a múlt feldolgozásában az evangélikus egyház az élen jár.

– Nem túl erős mezőnyben.

– Sokan azért nem szólalnak meg, mert nem sikerült olyan légkört teremteni, amelyben a katarzis reményével tehetik. Mindenki a számonkéréssel kezdi, ami fenyegető és sarokba szorító módszer. Az ügynök kifejezés pedig stigmatizál. Ha például az együttműködő kifejezést használnánk, jobban felszabadulnának az emberek. Azon gondolkodom, hogyan lehetne tisztességes formát találni a kérdés feldolgozására. Gondoljunk Zakeus példájára. A stigmatizált kollaboránshoz elmegy Jézus, és együtt vacsorázik vele. Ennek a beszélgetésnek a következményeként tér meg a vámszedő.

– A reformra visszatérve: nem ismeretlen a lutheránus egyházban sem az gondolat, hogy az egyházat állandóan reformálni kell. Most milyen változásnak volna itt az ideje?

– Az elmúlt évtizedekben arról vitatkoztunk, két vagy három egyházkerület legyen-e, itt legyen-e a püspöki székhely vagy ott, hagyományos fekete viseletük legyen-e a lelkészeknek, vagy inkább fehér ruhát, albát viseljenek. Ezek a strukturális kérdések, viták sok energiát vettek el az igazi reformoktól. Merthogy az üdvösség nem Sola Structura, hanem Sola Scriptura, vagyis inkább a bibliai hit megújításán kellene fáradoznunk. Mint Luther idejében, ma is szükség van rá, hogy a büntető, a félelmetes Istenkép helyett az emberek felfedezzék a kegyelmes Istent, s hogy az egyház egész élete a hozzá való megtérés legyen.

– Sokszor az egyházon kívül hangzik a dörgedelmes felszólítás a megtérésre. A profi kommunikátortól kérdezem: mit lehet tenni azért, hogy a keresztény megnyilatkozásokban több legyen a pozitív, mint a negatív üzenet?

– Sok egyházi nyilatkozat „harci helyzetben” születik, tévtanításokkal szemben, döntési kényszerben. Ugyanakkor természetesen az igehirdetés nem tagadások sorozata, hanem állításoké.

– Amikor a Heti Válasz hasábjain kérdezték a véleményét, négy egyházi ember közül egyedül ön mondta, hogy Istennek nincs helye az Alkotmányban.

– Látja, az is döntési helyzet volt. Markánsan fogalmaztam, mert így gondolom, teológiai szempontból tartom elfogadhatatlannak, hogy Isten benne legyen az alapdokumentumban. A kereszténység értékteremő és értékközvetítő tényére való utalást szükségesnek tartottam abban a nyilatkozatomban is, ám felhívtam a figyelmet a „ne vedd hiába Istened nevét!" parancsolatra. Isten nevét a legszentebbnek tartjuk. Ő, egy XX. századi teológus szavait idézve „egészen más”. A végtelent nem szuszakolhatjuk be az alkotmányozás végességébe, akárcsak a preambulum fennköltebb szavai közé sem. Keresztény emberként hiszek abban, hogy a világ jó rendjét - amit az alkotmány is megfogalmaz - végső soron Isten adja. Ám ezt nem erőszakolhatom rá a szekuláris társadalomra, amelynek többsége nem veszi komolyan Isten létezését, kormányzását, így nevét sem. Attól pedig kifejezetten óvnék, hogy Isten neve olyan összefüggésben szerepeljen,
mely egyházi és vallási előjogokat vagy ab ovo beleszólást alapozhatna meg, vagy egy konkrét állami berendezkedés transzcendens legitimációját nyújthatná. Az egyház missziói terepe nem az alkotmány. Azt viszont elvárom az alkotmánytól, hogy biztosítsa a háborítatlan vallásgyakorlást, s benne annak a lehetőségét, amit az egyházak saját eszközeikkel folytathatnak.

– Az általános vélekedés szerint a posztmodern emberre kevéssé jellemző a racionális gondolkodás, inkább az élményekre, az átélhető dolgokra nyitott. Mit tehet az egyház? Küzdjön ellene, vagy inkább lovagolja meg ezt a hullámot?

– Még nem találtam meg a helyes utat. Az biztos, hogy ma nem lehet ugyan-úgy lelkészkedni, egyházat vezetni, mint régen. Az új eszközök átvételében addig biztosan elmennék, hogy változtatnék az igehirdetés tónusán. Ma nem szabad úgy prédikálni, hogy megmondom a tutit, és tekintélyből hirdetem az Igét. Sokkal adekvátabb a narratív igehirdetés, amikor a lelkész elmond egy történetet.

– Mintha Jézus is szerette volna az effajta prédikálást.

– És milyen érdekes, hogy a jézusi példákat gyakran meg sem kellett magyarázni. Ma már a bibliakritika bebizonyította, hogy a magyarázatok a magvető-példázatok után későbbi betoldások. Az egyház, úgy tűnik szükségét érezte, hogy kiigazítsa, megmagyarázza Jézus „fenegyerek-stílusát”.

– Amikor az egyház evangelizálni próbál, gyakran elvárja, hogy a társadalom hasonuljon hozzá. Ebben persze nincs kockázat. De ha az egyház tesz nagyobb lépést a világi kultúra felé, abban van. Sérülhet a hite, meginoghat, egyeseket megbotránkoztathat. Mégis, nem kellene időnként vállalni ezt a nagyobb kockázatot?

– Ezt a kérdést talán érdemes volna nagyobb körben is megvitatni. Valóban, kicsit tekintélyelvű módon szoktuk elvárni, hogy aki kapcsolatba akar lépni velünk, az ismerje meg és fogadja el a játékszabályainkat. S meglehet, hogy sokakat a számukra furcsa szokások tartanak távol az egyháztól.

Szirkon Berta

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére