Becket Tamás sikeresen tartotta egyensúlyban a király és az egyház érdekeit

Aki a legtöbbet ártott a nemzetnek

Thomas Becket – Canterbury Szent Tamás – apja valószínűleg egy normann lovag, bizonyos Gilbert Becket volt. A legendák szerint egy szaracén fejedelem lánya lehetett, de a valóság sajnos a múlt homályába veszett.

Világfiból aszkéta

Tamás gyermekkorában, Londonban és Oxfordban, majd Párizsban tanult. A canterbury érsek, Theobold később Rómába küldte Tamást, hogy ott folytassa tovább a tanulmányait, azonban útközben „betért” a bolognai egyetemre is, hogy elmélyítse jogtudományi ismereteit. Theobold érsek egyre inkább felkarolta az ifjú Tamást, aki tanulmányait befejezve Londonban, mint számvevő tevékenykedett. Tamás jól érezte magát a főpap udvari környezetében, nyájas és megnyerő modora segítségével több barátot is szerzett magának. Hamarosan az érsek fődiakónusa lett.

Anglia királya, II. Henrik, Theobold érsek javaslatára, 1157-ben Becket Tamást nevezte ki kancellárjává, akkori szóhasználattal: korlátnokává. A történészek szerint, a fiatal király, aki bár már tapasztalt katona volt, de az uralkodásban még járatlan, tanácsadókra volt kénytelen támaszkodni. Tamás, aki idősebb volt az uralkodónál, tanácsaival képes volt „vezetni” az uralkodót – de mégsem volt köztük olyan nagy korkülönbség, ami a kialakuló barátságukat akadályozta volna.

Kezdett függeni Tamástól

Tamás többnyire sikeresen tudta egyensúlyban tartani a király és az egyház érdekeit. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen a király igyekezett a saját hatalmát az egyház fölé emelni. Ezekben az években egyébként Tamás valóságos fejedelmi életet élt, a házában mindennaposak voltak a vigalmak. Theobold érsek halála után, 1162-ben a király Becket Tamást nevezte ki canterbury érsekké és Anglia prímásává. Tamás nem igazán örült élete e változásának, de a király ragaszkodott a kinevezéshez – úgy gondolta ugyanis, ha az ő jó embere áll országában az egyház élén, akkor nem lesz semmi gond: az egyházban a király akarata fog érvényesülni.

Végül is elfogadta az egyházi kinevezést: 1162. június 1-jén pappá, majd pedig a következő napon püspökké szentelték. Mindössze egy angol főpap tiltakozott a kinevezés ellen: Gilbert Folliot. Tamás teljesen megváltozott, feladta kicsapongó életmódját és csendes, majdhogynem önmegtagadó életbe kezdett, még az öltözködése is megváltozott: a legdurvább anyagból készített szerzetesi ruhában járt.

Barátból ellenfél

A király csalódott a barátjában: Tamás fontosabbnak, elsőbb rendűnek tartotta az egyház érdekeit, céljait – és nem érdekelte a korábbi baráti viszony. Egyre inkább meggyűlölte Tamást, sőt, olykor szinte félelemmel tekintett rá. Tamás előre megjósolta, ha érsek lesz, a király elfordul tőle: „A mi mostani nagy barátságunk a legizzóbb gyűlöletté fog válni. Tudom, hogy Ön tőlem mint érsektől olyan dolgokat fog követelni, melyeket én mint érsek képtelen leszek jó lelkiismerettel végrehajtani, hiszen ön már eddig is sok kívánságát végrehajtotta az egyház ellenére. Irigyeink meg fogják ragadni ezt a kedvező alkalmat, közénk fognak ékelődni, és amikor Ön megvonja tőlem a jóakaratát, vég nélküli viták kezdődnek közöttünk” – írta a királynak.

Tamás, aki kinevezése után lemondott a kancellári posztról, érseki magatartása nem csupán a királyt, de másokat is meglepett, hiszen kancellárként – noha egyensúlyra törekedett – inkább volt klérusellenes, mint egyházbarát. Igaza lett: megjelentek az irigyek, a gáncsoskodók – udvari emberek és püspökök.

Ezután nemcsak az angliai főpapok, hanem a félrevezetett pápa is azt kérte tőle, hogy engedelmeskedjen a királyi akaratnak. Némiképpen hajlott is volna erre Tamás – elvégre a pápa is ezt várta tőle –, de az uralkodó feltételül szabta, hogy a királyi akarat előtti meghajlás nyilvános legyen. Henrik emiatt még zsinatot is hívott össze Clarendonba. A főpapok kétszínű játékba kezdtek: meghajoltak a király előtt, de Tamásnál tiltakoztak a király elvárása ellen.

Tamás behódolt a királynak, erre a püspökök szembeszegültek vele. Henrik már azt akarta, hogy a behódolást írásba foglalják, Tamás azt írja alá és pecsétjével erősítse meg. Tamás azonban véglegesen megtagadta a kérés a teljesítését, és nem írta alá azt az okmányt, amely a Clarendoni Konstitúciók néven lett ismert, mert úgy látta, hogy a konstitúció megnyirbálná az egyház szabadságjogait.

A király ösztönzésére

1164 őszén Henrik a Northamptonban ülésező zsinat elé idézte Tamást azzal a váddal, hogy semmibe vette a király intézkedéseit: Tamást elítélték. Foliot pedig emlékeztette őt egyszerű származására és arra, hogy mindenét a királynak köszönheti. Felszólította, hogy mondjon le az érsekségről. Az elkövetkező hat évet Tamás franciaországi számkivetésben töltötte: vezekelt és tanult, együtt imádkozott a szerzetesekkel – és intézte azokat az ügyeket, amelyeket a pápa rábízott.

Henrik végül úgy döntött, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha Tamás eltűnne az útból: az uralkodó ösztönzésére négy nemes ember az oltár előtt, 1170. december 29-én, megölte Tamást. Két évvel később szentté avatták, a pápa nemcsak az évenkénti ünnepét rendelte el, hanem félévszázadonként megtartandó jubileumi ünneplését is. Talán mondani sem kell, Becket Szent Tamás ünneplését az egykori jó barát, a későbbi gyilkos ellenfél, Angliában nem engedélyezte. Ráadásul Tamás földi maradványait elégettette.

Nagy Britanniában egyébként mind a mai napig igencsak vegyesen ítélik meg Tamást: 2005-ben például a BBC History felkért tíz történészt, hogy állítsák össze – évszázadonként egy személyt megnevezve – Anglia „legrosszabb személyiségeinek” a névsorát. A XII. századi történelmi személyek közül, Becket Szent Tamást jelölték meg, mint azt a személy, aki a legtöbbet ártott a nemzetnek.

Simon F. Nándor

nyitókép innen

• Cimkék:
Becket Szent Tamás II. Henrik zsarnok demokrácia politikus gyilkos

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére