Bealkonyodott az orvostudománynak?

Posztmodern sámánok

– A The Lancet nevű brit orvostudományi lapban a homeopátia hatástalanságát bizonyították. Utalnak-e jelek arra, hogy ez a világszerte oly elterjedt gyógymód veszíthet népszerűségéből?

– Az az érzésem, hogy egy hosszú háborúskodásnak csak az egyik csatája volt ez a nagy-britanniai eseménysor, és szerintem a tudományos medicina hívei nem nyerhetik meg a háborút. Az orvos, amikor gyógyít, akkor nem tudományt művel. Az orvosi  nem olyan, mint egy természettudományos tevékenység. Két emberi lény találkozásáról van szó, amelyben az egyik segítségre szorul, a másik pedig kész megadni ezt.  Eközben többféle tudást és készséget alkalmaz az élettudományok által előállítottaktól a hitbéli komponenseken keresztül a személyes intuícióig.  Ezek akkor is működnek, ha az orvos nem hisz bennük vagy lekicsinyli a nem tudományos faktorok jelentőségét. Az emberi létezés nem mérhető, nem számszerűsíthető világa kívül esik a természettudományok hatókörén – legnyilvánvalóbban a személyiség egyszerisége, esetlegessége. Ebből az következik, hogy a konkrét páciens esetében a ma divatos tudományművelésből eredő kutatási eredmények alkalmazása csak egy részét képezi az orvos hatásosságának. A modern medicinát övező, egyre növekvő kétségek jelentős része abból fakad, hogy nagyon sokan bele akarják szorítani az orvosi praxist egy, csak az élettudományok szemüvegén keresztül látszó világba.

– A New Age korszakban az alternatív gyógymódok soha nem látott dömpingjével találkozunk. A tudományos orvoslás milyen eszközökkel küzd e jelenség ellen?

– Erről a kérdésről az jut eszembe, hogy a 18. század végén a mesmerizmussal kapcsolatban – amely egyébként korszerű elmélet volt, mert a mágnesesség jelenségét kiterjesztette az élő szervezetekre, és így az animális magnetizmussal hozta összefüggésbe a betegséget és az egészséget – látjuk talán az első modern példáját annak, hogy a tudomány ítélkezhet és győzhet ugyan, ám mégsem ragad meg valami fontosat az emberi jelenségből. Mesmer és követői csodás gyógyulásokat, vagy legalábbis javulásokat tudtak produkálni eljárásukkal – amelyet a testet átható mágneses fluidumra vonatkozó elméletére, és arra a gyógyító eljárására alapoztak, amelynek révén "képesek helyreállítani a megrekedt energiaáramlást". Az eljárás tudományosságát vizsgáló Benjamin Franklin vezette, illusztris tudósokat magában foglaló bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a mesmerizmus tudománytalan elmélet és hatásmagyarázat, de – működik. Mintha alapvetően nem léptünk volna túl ezen a helyzeten. Nem értek hozzá, de bizonyára megfelelő eljárásokkal igazolni lehet például a homeopátia tudománytalan voltát, de sok ember – köztük orvosok és páciensek – számára működik. Akkor is működik, számos más, úgynevezett tudománytalan gyógyítási módhoz hasonlóan, ha tudományosan ezt nem tehetné. Ilyenkor szoktak a gyógyítók szélhámosságára, csaló mivoltára és a pácienseik oktalanságára, butaságára hivatkozni. És persze vannak csalók és szélhámosok, és vannak tudatlan páciensek, de vannak lelkes, önzetlen gyógyítók, akik hisznek eljárásaikban, és vannak művelt, iskolázott páciensek, akik kipróbálják az ehhez hasonló eljárásokat.

– Az egymással szemben álló felek nem nagyon türelmesek egymással...

– Úgy tűnik nekem, hogy a küzdő felek egyikét a saját be nem látott hiányosságaira emlékezteti a másik léte – ettől lesz az annyira irritáló. A biomedicina nem tud mit kezdeni azzal, hogy technikai sikereit a személyesség elvesztése árán érte el, ezért nem kedveli azokat az irányzatokat, amelyeknek ez utóbbi az erősségük. Az „alternatívok” pedig gyengébbek a biológiai folyamatok technikai uralásában, ezért ezek jelentőségét igyekeznek megkerülni, és a személyes és a rituális szempontokat hangsúlyozni. A hitrendszereknek mindig is megvolt a hajlamuk arra, hogy a saját gyengéiket a rivális megsemmisítésével orvosolják – persze szigorúan az „igazság” nevében, mert annak, mint tudjuk, győznie kell.

– Véleménye szerint a tudományos bizonyítékok képesek-e olyan csapást mérni az alternatív medicina különböző eljárásaira, szereire, amellyel visszaszoríthatják terjedésüket?

– Talán a fentiekből is következik, hogy nem hiszem, hogy „végső csapást” lehetne mérni az alternatív irányzatokra. És ez nem is azon múlik, hogy a tudomány mit bizonyít, vagy mit cáfol meg, hanem attól, hogy a betegeknek milyen igényeik, elvárásaik, hiteik, illúzióik vannak gyógyítóikkal kapcsolatban. A fősodorban lévő medicina akkor szerezheti vissza évtizedekkel korábbi pozícióit, ha megtanulja alternatíváitól azt, amit azok, úgy látszik, jobban tudnak: a beteg és az orvos személyiségének, az érzelmi, hitbéli, általában véve lelki aspektusoknak a szerepét és beépítését a gyógyítás folyamatában. Addig a tudományos érveknek csak annyi erejük lesz, hogy kiváltják az „igen, igen, ez nagyon meggyőző” elismerő szavakat, amelyeket azonban rögtön egy "de" követ az alternatív irányzatok híveinek szájából.

– A placebohatás egyre szélesebb körű vizsgálata egyfajta szemléletváltásra adhat okot az orvostudományban, mi erről a véleménye?

– A placebohatás erőteljes megjelenése éppen az előbb említett folyamatra utal, tudniillik a beteg,  és tegyük hozzá, mert legalább ennyire fontos, az orvos személyisége erőteljesen hat a gyógyítás folyamatára. Ha két csoportnyi embernek piros és kék pirulákat osztunk ki anélkül, hogy megmondanánk milyen hatással lesz a hangulatukra, azt tapasztalják, hogy valami megváltozott.   A pirosat kapóknak emelkedett a hangulatuk, a kéket kapókra pedig nyugtatóan hatott a szer. A hatás nem az élettudományokból megszokott séma mentén váltódik ki, hanem – hogy itt is diszciplínákat említsek – az irodalom, a filozófia vagy a kulturális antropológia által alkalmazott megközelítési mód szerint, amely a kulturálisan és társadalmilag kódolt jelentésekre hagyatkozik. Ha valaki egy kínos helyzetben elpirul, akkor persze az elpirulást le lehet írni szomatikus mechanizmusok mentén is, de nem fogjuk megérteni az „okát”, ha nem helyezzük bele a történést az egész jelentés kontextusába, amelyet például egy obszcén kifejezés is kiválthatott hősünkből. Miért gondoljuk, hogy a gyógyítás mentes azoktól a tényezőktől, amelyek hasonlatosak az elpirulást kiváltókhoz? Inkább azt mondhatjuk, hogy az okot kiváltó tényezők is részei ennek az összefüggésnek.

– A tudományos medicinába vetett túlzott elvárások megszűnőben, és a benne gyökerező szilárd hit változóban van? Vajon miért?

– A medicina immár a posztmodern kultúra medicinája. Ez azt jelenti, hogy még vonatkozik rá a modernitásból örökölt követelmény is, hogy biotechnológiai eszközökkel tegye az egyént halhatatlanná. Nagyjából a huszadik század végéig eltelt száz-százötven évben éppen az repítette az orvost a legmagasabb presztízsű hivatás művelőjének szerepkörébe, hogy ez a program a járványos betegségek, vagy éppen a gyermekhalandóság sikeres visszaszorításával majdnem megvalósult. Ugyanakkor a mai betegségeink már sokkal kevésbé természeti eredetűek, mint amilyeneknek a sikeres évtizedek betegségei látszottak. A mai halálozásban legfőbb szerepet játszó betegségek nagyon erősen kötődnek a modern nyugati életformához. Azzal, hogy életvitelünk, életstílusunk, kultúránk ilyen jelentős szerepet játszik betegségeink kialakulásában, immár hiteltelenné teszi az életproblémák pusztán testi-biológiai folyamatokra való redukálást. A személyiség látványosan visszatért a medicina színpadára azzal, hogy az orvos már nem pusztán a fájdalom helye iránt érdeklődik a betegétől, hanem az (élet)problémáira is rákérdez. Az orvosnak egyszerre kell magára öltenie, természetesen modernizált változatban, a hagyományos sámáni szerepeket, amelyektől a civilizált társadalom megszabadult. Ugyanakkor a biomedicina még mindig uralkodó ideológiája és a hatékonyságra kiélezett egészségügyi rendszer beszorítja a testmérnök, „testtechnikus” szerepébe.

– A teljes életproblémát kellene kezelni?

– Nem lehet csak antidepresszánsokkal megoldani a munkanélküliség keltette kétségbeesést és kilátástalanságot, vagy pusztán orvosi eszközökkel sem lehet kezelni azt az anorexiát, amely a páciens számára kétségbeesett kísérlet arra, hogy visszaszerezze az élete és nőisége feletti kontrollt - azaz az egész-ségét.  Az elmúlt évtizedek medikalizációs tendenciáinak egyik látványos következménye - manapság talán éppen a pszichiátria szenvedi meg a legjobban -, hogy az életproblémák makacsul ellenállnak a egyszerűsödő megközelítéseknek és kétségessé teszik még a korábban szilárdnak tűnő betegségkategóriákat és eljárásokat is.

– Milyen változás tapasztalható tehát?

– Egy Wittgenstein nevű filozófus majd száz évvel ezelőtt úgy fogalmazott, hogy ha feleletet is adtunk valamennyi lehetséges tudományos kérdésre, életproblémáinkat ezzel még csak nem is érintettük. Ha az életproblémák nyilvánvalóan elárasztják a medicinát, akkor az vagy „nem-tudományos” megközelítéseket épít be, vagy kénytelen megosztani a gyógyítás terepét más, olykor rivális irányzatokkal.

Nagy Zsuzsanna
 

• Cimkék:
medikalizáció orvostudomány alternatív gyógymódok

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére