Elérkezett a Slow Food ideje

Lassan a finom falatokkal!

Jóllehet, az immár világméretűvé dagadt akció neve szó szerint „Lassú Étek”, a jelképpé vált csiga követői nemcsak a fehér asztalnál, hanem az élet számos területén „alkalmazzák” az idő lassítását célzó filozófiájukat.

A hosszan tartó, alapos élvezetek hívei persze mindenek előtt az étkezési szokásuk szokatlanságával hívták fel magukra a figyelmet. Céljuk kezdetben mindössze annyi volt, hogy gátat vessenek a gyorséttermek elszaporodásának, mégpedig azáltal, hogy valós alternatívát, mi több, ehető ellenpéldát mutattak az embereknek. A Slow Food mozgalom csaknem két évtizeddel ezelőtt, 1986-ban indult világhódító útjára Olaszországból. Az apropót egy római McDonald’s megnyitása, pontosabban, az újabb gyorsétterem elleni tiltakozás adta.

A mozgalom alapítójaként és vezetőjeként az itáliai Carlo Petrini, ökogasztronómust szokták emlegetni, aki előadásait rendre azzal a mondattal kezdi: a világ ki van éhezve az egészséges ételekre. A Slow Food szellemi szülőatyja elsősorban a hagyományos ízek és ételkészítési fortélyok újraélesztése mellett tör lándzsát.

És természetesen a műgonddal elkészített finomságok komótos elfogyasztásának szükségességét hirdeti. A lassú evők – képletesen szólva – talán túl gyorsan eltávolodtak a hasuktól, és mozgalmuk zászlajára egy kis idő múltán nem csupán a természetes, honi ízek megőrzését és azok hosszan tartó élvezetét tűzték.

Alig titkolt céljukká vált az egyes országok kulturális örökségének szerves részét képező vendéglátó-helyek (fogadók, kávéházak, cukrászdák), valamint az őshonos élelmiszer-előállítási módok megőrzése, illetve hamvaiból történő újjáélesztése.Érdekes tény, hogy a műanyagkultúra villámgyors elterjesztésében és meghonosításában élen járó nyugat-európai országok és az USA voltak az elsők, akik a lassú evés melletti kampányokkal hadat üzentek a gyorséttermek és gyorsbüfék által szimbolizált életmódnak.

Az idő bilincsében

A pszichológusok és pszichiáterek többsége bevallja, hogy klienseik, illetve betegeik többsége valós kezelésre nem szorul, csupán valakire – lehetőleg egy szimpatikus idegenre –, aki kellő távolságból tudja szemlélni a „bajban lévőt” ahhoz, hogy rálátása legyen a problémára, ugyanakkor elég közel tud férkőzni ahhoz, hogy visszavezesse a helyes útra. A lélekgyógyítók őszintébbike azt is elismeri, hogy a hozzájuk fordulók zöme maga is képes lenne helyrebillenteni az életét, ha elegendő időt fordítana önmaga megismerésére.

A Slow Food hívei merész tettre vetemednek: időt csennek. Saját maguktól, saját maguknak saját magukért. Történetesen az étkezésre szánt perceket hosszabbítják meg. Ez nem csupán üres időhúzás, semmittevés (bár erre is gyakran volna szükségünk), hanem egy nagyon is aktív cselekvés, az érzékszervek kényeztetése.

Egy-egy eredeti Slow Food étkezés akár több órán át is eltarthat. Félreértés ne essék, nem a fogások száma a sok, hanem az egy-egy fogás elfogyasztásával eltöltött idő. A mozgalom résztvevőinek érdemes főzni, hiszen ők – az átlagtól eltérően – az étel elkészítésére szánt időnek nem a töredéke, hanem a többszöröse alatt tüntetik el a tányéron lévő finomságokat.

Az aprólékos műgonddal, szigorúan csak természetes, az adott tájra jellemző alapanyagokból készülő „Slow Food menü” nem más, mint az ízek és zamatok kánaánja. Ezeket az ételeket muszáj hosszasan ízlelni, úgy, hogy nyelvünk legparányibb szögletébe is eljussanak a kényeztető ingerek. Itt kell gyorsan megjegyezni: nem szükséges igazi, Slow Food recept alapján előállított finomság ahhoz, hogy átéljük a Slow Food Feeling-et. Egy kiábrándítóan egyszerű vajas kiflin is kipróbálhatjuk, hogy ha azt igazán hosszasan, kizárólag az ízekre koncentrálva, sokáig esszük, egy új, eddig ismeretlen érzés járja át testünket és lelkünket.

Az érzékszervek gyakori és tudatos túráztatása (mint amilyen például a lassú étek elfogyasztása is) egy idő múltán visszavezeti az embert önmagához. Akik megtanulnak gazdálkodni az idővel, boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak, mint az állandó késésben lévő társaik. A mozgalom képviselői azt tanácsolják, karácsonykor ajándékozzuk meg magunkat a lehető legnagyobb kinccsel, azzal, amelyet mástól nem kaphatunk. Adjunk magunknak időt!

Szigeti Ildikó

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére