"Itt már csak tényleg papíron létezik a házasság. Isten nem ilyennek tervezte, és nem is ezt fogadták (sem egymásnak, sem Istennek)."

Mivel ezt te az ex-lutheránus házaspárral kapcsolatban írtad, megjegyezném, hogy életemben eddig egyetlen lutheránus esküvőn voltam (maga a szertartás nagyon happy-re sikeredett, én könnyesre rögöhtem magam, bár mögöttem a család bigott katolikus része erősen hápogott), ott a vőlegény és a lelkész is elvált volt. (nyilván nem mindennapos az eset, de én pont egy ilyet "fogtam ki", az meg már csak hab a tortán, hogy ebből a házasságból is válás lett 3 év után).
Akkor most hogy' is van ez? Elválni, újabb házasságot kötni azt lehet, de gyerekeket felnevelése után 50-60 évesen szerzetesnek állni azt már nem, mert "nem ezt fogadták"? A lutheránus lelkész mit fogadott házastársának és istennek? És utána szolgálatban maradt?

"ismerek olyan katolikus papot, aki megnősült - szerette volna ezt pápai engedéllyel, a szolgálatát folytatva, de nem kapta meg"

No azért tisztázzunk valamit ezzel a pápai engedéllyel kapcsolatban.
A pápa a papi cölibátusi fogadalom alól adhat felmentést, de ezzel automatikusan együtt jár a klerikusi állapot elvesztése is, tehát áldozópapi szolgálatát semmiképpen nem folytathatja.
Olyan pápai engedély, hogy megnősülhet és maradhat áldozópapként szolgálatban, nem létezik.
Akit egyszer áldozópappá szenteltek, az nem nősülhet (legalábbis úgy nem, hogy közben még szolgálatban is marad).
Ez igaz a keleti rítusú katolikus papokra is. Nekik még a papszentelés előtt el kell dönteniük, hogy nősülnek-e. Ha igen, akkor előbb a házasság, utána a papszentelés (és ha a pap felesége történetesen meghal, utána újra már nem nősülhet meg).
De püspökök csak a cölibátust vállalókból lehetnek.
Ebből kiindulva szerintem ha bármikor is eltörlik a nyugati rítusú katolikus papokra vonatkozó kötelező cölibátust, annak bevezetése csak "felmenő rendszerben" történhet, tehát szentelés előtt nősülhet, aki akar, de a felszentelt papok már nem nősülhetnek.
Egyébként érdekes adatokat olvastam azzal kapcsolatban, hogy a papok hány százaléka szegi meg fogadalmát. Egyesek szerint 10-20% ra tehető a fogadalmat megszegők aránya, ugyanakkor olvastam olyat is (olyan pappal készült riport, aki elhagyta a papi pályát és megnősült), hogy 10-20 % aki megtartja a fogadalmat.

Még a tegnapi témához, ha már felhoztad: ebben az esetben nemcsak a házasság szexuális dimenziója szűnt meg (az akár betegség révén is bekövetkezhetne), hanem úgy amblokk a házasság, mint olyan. Nyilvánvalóan külön élnek, nincs közöttük kommunikáció sem. Itt már csak tényleg papíron létezik a házasság. Isten nem ilyennek tervezte, és nem is ezt fogadták (sem egymásnak, sem Istennek).
És itt jön be Luther témája: ugyanúgy helytelen, hogy Istennek tett fogadalmát megszegte. Éppen erre utaltam a papi nőtlenséggel kapcsolatban, hogy nem lenne szabad ilyen fogadalmat embertől elvárni. Nem olvasom, hogy akár Pál ilyen fogadalmat tett volna (pedig nem nősült meg), vagy Anna, aki özvegysége után a templomban szolgált. Jobb, hogy ne fogadjon semmit az ember, minthogy utána megszegje.

és meg ehhez:
"Jobb, hogy ne fogadjon semmit az ember, minthogy utána megszegje."

de talán jobb, ha nyíltan felvállalja, hogy nem tud kitartani fogadalma mellett (ismerek olyan katolikus papot, aki megnősült - szerette volna ezt pápai engedéllyel, a szolgálatát folytatva, de nem kapta meg), mint ha titokban bűnben él, és közben ugyanúgy folytatja a szolgálatát.
A fogadalom-megszegés bűn, de Isten bocsánatát lehet kérni. Gondolom, senki nem büszke rá, ha ilyet tett (gondolom, Luther sem volt büszke arra, hogy ilyen fogadalmat tett, és megszegte), viszont utána nem bűnben, hanem házasságban él.

Abban, hogy a férje mit csinál a pénzzel nem sok beleszólása volt. Próbált volna csak ne helyeselni :)
Utána meg megtehette volna, hogy elmondja az igazat, de nem tette meg. Na ezért halt meg! Ez volt az ő személyes felelősége.

ezt most így nem teljesen értem. Mért ne lett volna más választása? (Abigail példája is azt mutatja, hogy lehetett volna) Pont az egyéni felelősségre akartam utalni. Ha nem lett volna egyéni felelőssége, nem is kérhette volna számon rajta Péter: "Miért szövetkeztetek össze, hogy próbára tegyétek az Úr Szellemét?"

Örülök, hogy egyetértünk:)
Csak annyit finomítanék a dolgon, remélem nem bánod, hogy Szafírának de facto nem volt más választása, minthogy engedelmeskedjen férjének. Alávetett személy volt. Így természetesen én sem tudom befolyásolni Róma döntéseit, de elmondhatom, ha rossznak tartanék valamit!

Így van, azért halt meg, mert a férjének engedelmeskedve hazudott. Megbeszélték, hogy hazudni fognak. A férj hazudott először, meghalt. A feleség hazudott utána (úgy, ahogy előre megbeszélték), ő is meghalt. Nem volt mentsége.
Vagy az ószövetségi példa is ott van: Abigail is meghalt volna, ha a férjének engedelmeskedik. (Sőt, nemcsak ő, hanem az egész házanépe)

Még a tegnapi témához, ha már felhoztad: ebben az esetben nemcsak a házasság szexuális dimenziója szűnt meg (az akár betegség révén is bekövetkezhetne), hanem úgy amblokk a házasság, mint olyan. Nyilvánvalóan külön élnek, nincs közöttük kommunikáció sem. Itt már csak tényleg papíron létezik a házasság. Isten nem ilyennek tervezte, és nem is ezt fogadták (sem egymásnak, sem Istennek).
És itt jön be Luther témája: ugyanúgy helytelen, hogy Istennek tett fogadalmát megszegte. Éppen erre utaltam a papi nőtlenséggel kapcsolatban, hogy nem lenne szabad ilyen fogadalmat embertől elvárni. Nem olvasom, hogy akár Pál ilyen fogadalmat tett volna (pedig nem nősült meg), vagy Anna, aki özvegysége után a templomban szolgált. Jobb, hogy ne fogadjon semmit az ember, minthogy utána megszegje.

Jó estét, Xenia!
A tegnapi témával kapcsolatban (nős ember pappá szentelése) eszembe jutott még egy érdekes gondolat:

Azon megbotránkozunk, hogy házas emberpárből szerzetesek lesznek, de elfelejtjük a történelem példáját a fordítottjáról:

Élt egyszer két ember, aki Istennek fogadalmat tett arról, hogy:
1.) Szüzességben élnek
2.) Szegénységben élnek
3.) Engedelmeskednek elöljáróiknak.

Ez a szerzetesek hármas fogadalma.
Aztán a férfi gondolt egyet, megnősült, elvett egy apácát. A férfit Luther Mártonnak hívták.

Lehet, hogy ezekben a katolizált luteránusokban éppen ennek a döntésnek a fordítottját művelte ki a Szentlélek?

"Talán Safirának mentség volt, hogy a férjének való engedelmességből tette amit tett?"

Ő azért halt meg, mert KITARTOTT a hazugságban. Ha akkor, amikor kérdezték, megvallja az igazat, élve marad, mégha előtte benne volt is a dologban.

Mi több, Pál apostol levelei másról sem szólnak,- természetesen a krisztusi tanítás hirdetése mellet -, mint az önjelölt "ősreformátorokkal" való leszámolásról. Harcolt a keresztény tanítás egységéért, olykor akár saját elvei ellenére is. Leveleiből nagyon szépen kiderül, mennyire feleslegesnek érzi az újonnan megtérők számára a körülmetélkedést, mégis éppen szeme fényét, Timóteust metélteti körül, hogy a helybeli zsidók ne botránkozzanak meg. Sokszor hivatkozik arra, hogy tanítását a "nagyok" is elfogadták.

Az Egyház, Krisztus Teste katonai szervezet. Mindenkinek megvan benne az Istentől kijelölt helye. Nagyon szeretem az Egyházamban azt a nyugalmat, amit megélhetek. Ha engedelmeskedem elöljáróimnak, Istennek engedelmeskedem. Ők felelnek értem, ahogy a szülő is felel gyermekéért. Még ha ők tévednek is, de én az engedelmesség állapotában követem őket, ők felelnek cselekedeteimért. Nem kis felelősség ez! Bennem béke van. Nem értek mindig egyet egyes véleményekkel, de alávetem magam a döntésnek. Nekem, mivel így hiszem az Isten tervét, fontosabb az Egyház egysége, mint a teljes igei makulátlansága.

Végsö soron sem engem, sem téged Sola Scriptura, Isten nem az alapján fog megítélni, hogy mit beszéltünk (sokszor hülyeségeket!), hanem hogyan valósítottuk meg Krisztust életünkben, Mennyire tudott Ő bennünk élni.

Szia Sola Scriptura!

Valóban egyszerű felépítésű volt az ősegyház de azért arról nem beszélhetünk, hogy csak funkcionális hierarchia volt.

A Jeruzsálemi Zsinaton (ApCsel 15,6-30) megfigyelhetjük, hogy Péter és Jakab milyen tekintéllyel szólnak. Ez a Zsinat egy ellentmondást nem tűrő kijelentést tett (a Szentlélekre hivatkozva), amely az összes keresztényre nézve kötelező volt:

ApCsel 15,28-29
”úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél, annál, hogy tartózkodnotok kell a bálványoknak áldozott eledeltől, a vértől, a fojtott állattól és a paráznaságtól…”

A következő részben arról olvashatunk, hogy Pál, Timóteus és Szilás elutazott, hogy „sorra járják a városokat”, majd ezt mondja a Szentírás:

„lelkükre kötötték, hogy tartsák meg a határozatokat, amelyeket az apostolok és a presbiterek hoztak Jeruzsálemben.” (ApCsel 16,4)

Ez az egyházi tekintély és hierarchia. Egyszerűen kihirdették a rendeletet, mint igaz és kötelező érvényű dolgot – magának a Szentléleknek a hozzájárulásával. Tehát a tévedhetetlenség ajándékának példáját láthatjuk a Bibliában.

Azt hiszem, a reformációnak talán az anglikán ág volt az egyetlen olyan képviselője, amely nem kifejezetten tanbeli eltérések, hanem inkább nettó hatalomtechnika miatt szakított a Római Katolikus egyházzal. Én reformáció alatt inkább a Luther-Zwingli-Kálvin-Knox vonalat értem, ahol jelentős tanbeli eltérések mutatkoztak a hivatalos katolikus tanítástól, és amelyek tanításai kiállták az idők próbáját.

Viszont egy dologban kiegészíteném, illetve helyesbíteném, amit írtál. Az ősegyház ugyanis nem volt hierarchikus felépítésű, illetve amennyire az volt, az inkább funkcionális hierachiában mutatkozott meg, mintsem hatalmi piramisban. Az apostolok járták a világot, és ahol gyülekezet alakult, ott hamarosan a presbiterekre (püspökökre) bízták azt, majd mentek tovább hirdetni az Evangéliumot. A presbiteri és püspöki tiszt akkor még nem vált el, a Szentírás még egymás szinonimájaként is használja a két szót. Az ősegyház - kezdve a jeruzsálemi gyülekezettel - meglehetősen egyszerű felépítésű volt: a gyülekezetet a presbitérium vezette, voltak asztal körül szolgálók, diakóniában szolgálók, de mindez nem vált el egymástól tisztségként, csak feladatként. Nem volt közöttük hierarchia. Például bárki magyarázhatta az Igét, bárki prófétálhatott, nem volt erre kiváltságos réteg a gyülekezeteken belül sem. A gyülekezeteket a presbiterek közösen vezették (tehát kollektív döntésekkel, együtt).

A hierarchia a gnosztikus tanítások és a pogányokból alakult gyülekezetekbe visszaszivárgó pogány tanok ellenében kezdett kialakulni, de csak a II. században. Ezt a kort hívja az egyháztörténelem az apostoli és a katholikus egyház közötti átmenetnek. Ekkor kezdett először a püspöki és a presbiteri feladatkör szétválni, később a klerikus-laikus megkülönböztetés is kialakult, így egyre kevesebbek kiváltsága lett egyre több egyházi szolgálat, még később a püspökök között egyfajta nem kimondott hierarchia is kialakult (így tett szert primátusra Jeruzsálem, később világhatalmi státuszánál fogva Róma is), végül a III. századra már a püspökök és az episzkopális egyházszervezet fennhatóságát tekinteték Egyháznak. Aztán mindezt a III. század közepén Cyprianus foglalta írásba (ő alkotta meg az apostolica successio fogalmát és tőle származik az "extra ecclesiam nulla salus" elve is), és gyakorlatilag onnantól számítjuk a mai katolikus egyházszervezetet. A reformáció pedig (főleg Kálvin) épp az ezt megelőző, presbiteri típusú, apostoli egyházi gyakorlathoz tért vissza az 1500-as években.

Azt hiszem, a reformációnak talán az anglikán ág volt az egyetlen olyan képviselője, amely nem kifejezetten tanbeli eltérések, hanem inkább nettó hatalomtechnika miatt szakított a Római Katolikus egyházzal. Én reformáció alatt inkább a Luther-Zwingli-Kálvin-Knox vonalat értem, ahol jelentős tanbeli eltérések mutatkoztak a hivatalos katolikus tanítástól, és amelyek tanításai kiállták az idők próbáját.

Viszont egy dologban kiegészíteném, illetve helyesbíteném, amit írtál. Az ősegyház ugyanis nem volt hierarchikus felépítésű, illetve amennyire az volt, az inkább funkcionális hierachiában mutatkozott meg, mintsem hatalmi piramisban. Az apostolok járták a világot, és ahol gyülekezet alakult, ott hamarosan a presbiterekre (püspökökre) bízták azt, majd mentek tovább hirdetni az Evangéliumot. A presbiteri és püspöki tiszt akkor még nem vált el, a Szentírás még egymás szinonimájaként is használja a két szót. Az ősegyház - kezdve a jeruzsálemi gyülekezettel - meglehetősen egyszerű felépítésű volt: a gyülekezetet a presbitérium vezette, voltak asztal körül szolgálók, diakóniában szolgálók, de mindez nem vált el egymástól tisztségként, csak feladatként. Nem volt közöttük hierarchia. Például bárki magyarázhatta az Igét, bárki prófétálhatott, nem volt erre kiváltságos réteg a gyülekezeteken belül sem. A gyülekezeteket a presbiterek közösen vezették (tehát kollektív döntésekkel, együtt).

A hierarchia a gnosztikus tanítások és a pogányokból alakult gyülekezetekbe visszaszivárgó pogány tanok ellenében kezdett kialakulni, de csak a II. században. Ezt a kort hívja az egyháztörténelem az apostoli és a katholikus egyház közötti átmenetnek. Ekkor kezdett először a püspöki és a presbiteri feladatkör szétválni, később a klerikus-laikus megkülönböztetés is kialakult, így egyre kevesebbek kiváltsága lett egyre több egyházi szolgálat, még később a püspökök között egyfajta nem kimondott hierarchia is kialakult (így tett szert primátusra Jeruzsálem, később világhatalmi státuszánál fogva Róma is), végül a III. századra már a püspökök és az episzkopális egyházszervezet fennhatóságát tekinteték Egyháznak. Aztán mindezt a III. század közepén Cyprianus foglalta írásba (ő alkotta meg az apostolica successio fogalmát és tőle származik az "extra ecclesiam nulla salus" elve is), és gyakorlatilag onnantól számítjuk a mai katolikus egyházszervezetet. A reformáció pedig (főleg Kálvin) épp az ezt megelőző, presbiteri típusú, apostoli egyházi gyakorlathoz tért vissza az 1500-as években.

És ezzel a hozzáállással én nagymértékben egyet is értek. Viszont ha megnézem a reformáció történetét, csak pl. az anglikán ágat, mit látok:

VIII. Henrik 1536.-ban feloszlatta a szerzetesrendeket és ezzel gyakorlatilag szakított Rómával, valójában önmagát tette meg az angolok "pápájának". Ez az amiről előző leveleim egyikében írok. Ez az alakulat sem bizonyult egységesnek és tartósnak, számos ágra bomlott, többek között Wesley tevékenységének köszönhetően, aki 1735-36 tájékán létrehozta azt a mozgalmat, amely később Metodista egyház néven kivált az anglikán egyházból. Aztán a metodisták közül létrejött 1865-ben az Üdvhadsereg, amely éppen jelenleg fog szétszakadni a nőkérdés miatt. És ez csak egy a sokezer szétágazási sor közül.


Mindez a tendencia mennyire egyeztethető össze Jézus főpapi imájával, és az ősegyház szigorú hierarchiájával?
Pálnak számot kellett adnia a jeruzsálemi vének előtt, hogy milyen jogon hirdeti a hitet a pogányoknak. Ha Péternek nincs hasonló tapasztalata a pogányokkal, ma aligha lennénk keresztények: a Jakabi szárny nem biztos hogy nyitott volna felénk.

Péter kiemelt szerepe kétségtelen, úgyszintén a többi apostolé. Nem mindenkinek a szava ér ugyanannyit! Ezért bár igaz, hogy ahol ketten vagy hárman együtt vannak az Ő nevében, ő is jelen van, mégis szükséges egy vezetői testület, aki tanít, őrzi a hit hitelességét, harcol a tévtanítások ellen. Ezeknek maga Jézus adja a tekintélyt. Emlékezzünk csak arra cifra esetre, amikor néhány zsidó ördögűzó, próba-szerencse alapon exorcizmussal próbálkozott:

"Egy Szkéva nevű zsidó főpap hét fia is ezt tette. A gonosz lélek azonban visszafelelt, és azt mondta nekik: "Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok?" Az az ember pedig, akiben a gonosz lélek volt, rájuk ugrott, legyűrte őket, és föléjük kerekedett, úgyhogy meztelenül és sebesülten futottak ki abból a házból." ApCsel (19,14)

De visszamehetnénk egész Mózes korába is, Kórah, Dátán és Abirám lázadásához. Ők sem akartak semmi mást, csak áldozatot bemutatni, saját szakállukra, Mózes ellenében. Az eredmény ismeretes. Nem mindenki egyforma az Isten előtt: az Isten Lelke rendet teremt és nem individualizmust, Egyházat és nem szektákat.

Persze mindezzel nem szeretném kissebíteni a katolikus egyház felelősségét a nagy nyugati egyházszakadásért. Szerencsére ezt Róma sem teszi, de nem is próbálja meg mindezt Isten akarataként, az Igéhez való hűségként beállítani.

Szerintem túlontúl emberi keretek között gondolkodsz. Kövessük inkább Jézus Krisztust, és az ő kijelentett Igéjét. Aztán ha valamely felekezet tanítása ezzel nagyban egyezik, akkor annak örülhetünk (hiszen az Isten kegyelme), ha meg nem, akkor szomorkodhatunk. De ne a felekezet vagy a tanítás oldaláról közelítsük meg, hanem csakis Jézus Krisztus felől. Ott van a kijelentés. Az élő Ige. Túlnyomó része magyarázat nélkül is érthető (hogy a tőlem vett példádnál maradjak, Pál apostol tanítása a nők tanítói szolgálata tekintetében egészen egyértelmű és explicit, nem szorul külön magyarázatra - 1Kor 14,34; 1Tim 2,11-12). Ha pedig vannak nehezen érthető részek, akkor imádkozzunk és próbáljuk meg közösen értelmezni. A Szentlélek egészen csodálatos dolgokra képes közösségben (mert ugye ahol ketten vagy hárman összejönnek Krisztus nevében...). Imádkozzunk és beszéljük meg ezeket az Igéket (erre valók például a bibliaórák). Ha bárki embernek a tanítására hagyatkozunk, és nem egyenesen az élő Igével táplálkozunk, akkor kitesszük magunkat annak a veszélynek, hogy tévtanítások csapdájába kerülünk. Megint csak elismétlem: nem véletlenül születtek az apostoli levelek és nem véletlenül iratott le a teljes Újtestamentum. Pontosan azért, hogy ennek elejét vegye és élő, sziklaszilárd alapot vessen a gyülekezetek életéhez.

Mondhatod, hogy ahány ember, annyi értelmezés. És nagyrészt igazad is van. Két ellenvetést azonban hadd tegyek ehhez: az első, hogy pont ezért szükséges, hogy közösségben és imádságos lelkülettel értelmezzük a Szentírást, nem magunkat, hanem Istent magasztalva. A második (és ezt Victor Jánostól kölcsönzöm), hogy a kijelentésnek van egy úgynevezett "áttetsző világossága" ("perspicuitas"), amit szoktak önmagát való magyarázásnak is nevezni, valójában pedig azt jelenti, hogy Isten kijelentése - természeténél fogva - világos és érthető, de minden részletét az egész Szentírás összefüggésében kell látnunk, összefüggő egységben kell szemlélnünk. Ha marad az Igében homály ennek ellenére is, az azt jelenti, hogy – amint ez az Igének Jézus Krisztusban való összpontosulásából természetesen következik is – van az Igének olyan perifériája, ahol világossága nem olyan teljes, mint középpontja körül. Az alapvető hittételek tekintetében olyan teljes az Ige világossága, hogy nem foroghat fent nézeteltérés az Egyházban, míg bizonyos - az üdvösség szempontjából nem annyira alapvető - tanítások tekintetében az Ige nem szól olyan határozott egyértelműséggel, hogy ne kellene számolnunk különböző értelmezéseinek az eshetőségeivel. Semmiképpen nem kereshetünk azonban további felvilágosítást az Igén kívüli forrásokból, mert amit határozottan tudtul akart nekünk adni Isten, azt az Igében eléggé világosan tudtul is adta nekünk.

"Az a baj szerintem, hogy az ige az, amihez nem akar hasonulni, mert könnyebbnek tűnik a kitaposott út, nem baj, ha teljesen emberi rendelések alapján is van... "

Van az ördögnek egy nagyon ravasz csapdája:
Azt mondom, én pl. nem a református egyház tanítását akarom követni, hanem az Igét, mert ez előbbi nem eléggé igei. No de akkor ki mondja meg nekem, hogy jól értem-e? Ezzel, bár ki nem mondom, valójában én határozom meg, hogy az Ige nekem mit mondhat és mit nem. Önmagam vezetőjévé válok. Innen csak egy lépés, hogy lényegében önmagam Istenévé legyek. Sokan beleesnek ebbe a csapdába.

Egyetlen dolog, amit Luthernek felróvok: kiengedte a szellemet a palackból. Innentől kezdve nincs megállás. Mindenki mondhatja, hogy ő jobban érti az Igét, neki mást mond, a többi meg téved. Végsősoron a mai emberre oly jellemző relativizmusnak nem éppen ez a gyökere? Ha ő beszélhet, én miért nem? Ha neki igaza lehet, nekem miért nem? Elveszítettük a horgonyt.

Kedves barátaimnak egy kis könyvecskét szeretnék ajánlani:
Egy vidám földműves életbevágó tanácsai:G.H.Spurgeon(szerző)
Szántó János beszédei :)

"Az a baj szerintem, hogy az ige az, amihez nem akar hasonulni, mert könnyebbnek tűnik a kitaposott út, nem baj, ha teljesen emberi rendelések alapján is van... "

Van az ördögnek egy nagyon ravasz csapdája:
Azt mondom, én pl. nem a református egyház tanítását akarom követni, hanem az Igét, mert ez előbbi nem eléggé igei. No de akkor ki mondja meg nekem, hogy jól értem-e? Ezzel, bár ki nem mondom, valójában én határozom meg, hogy az Ige nekem mit mondhat és mit nem. Önmagam vezetőjévé válok. Innen csak egy lépés, hogy lényegében önmagam Istenévé legyek. Sokan beleesnek ebbe a csapdába.

Egyetlen dolog, amit Luthernek felróvok: kiengedte a szellemet a palackból. Innentől kezdve nincs megállás. Mindenki mondhatja, hogy ő jobban érti az Igét, neki mást mond, a többi meg téved. Végsősoron a mai emberre oly jellemző relativizmusnak nem éppen ez a gyökere? Ha ő beszélhet, én miért nem? Ha neki igaza lehet, nekem miért nem? Elveszítettük a horgonyt.

"Persze...A katolikus, református vagy evangélikus egyház nem lehet tökéletes...mert nem olyan mint te, mert makacsul ellenáll és nem akar hasonulni ahhoz a bálványhoz, ami elméd lapjaira rajzolódik,...egy olyan istenről, aki megszűri a szúnyogot de lenyeli a lovat."

Az a baj szerintem, hogy az ige az, amihez nem akar hasonulni, mert könnyebbnek tűnik a kitaposott út, nem baj, ha teljesen emberi rendelések alapján is van... Jézusnak nem ez volt a baja a farizeusokkal? Nem az volt a baj, hogy a kézmosásra hangsúlyt fektettek? Nem ők határozták meg emberileg, hogy mit szabad és mit nem szombatnapon? Azt meg pl. figyelmen kívül hagyták, hogy az Úr háza az imádság háza stb.
Oké, én örülök neki, hogy neked családod van, gyerekeid vannak, kívánom, hogy tényleg sikerüljön őket az Úr útjára nevelned. De pl. a papi nőtlenség témája súlyos gondokat vet fel a katolikus egyházon belül. És engem azért akasztott ki nagyon az a cikk, amit belinkeltem, meg mostmár a mindennapi-n is fent van, mert úgy tűnik, hogy teljesen Isten akarata elleni cselekedetről van szó.
Nem azt mondja az Ige, hogy amit Isten egybekötött, ember azt el ne válassza? Milyen jogon választ szét az egyház házasokat, vagy adja rá áldását? Nem teljesen megfordult-e minden ezen a területen az igéhez képest? Azt mondja az ige, hogy "egyfeleségű férfi" legyen, a katolikus egyház ezzel szemben csak azt fogadja el, ha nőtlen; vagy ha házas, hát akkor hagyja ott a feleségét. Hol van ez az igében?
A papi nőtlenség valóban elfogadható lenne, ha nem lenne mindenkire kötelező érvényű. Pál is azt mondta, hogy boldog lenne, ha mások is úgy döntenének, ahogyan ő, de eszébe nem jutott volna senkit kötelezni rá. Nem emberi rendelés-e ez, amelyet Isten rendelése fölé helyeznek? Te gondolom, jobban belelátsz ennek a súlyos következményeire az egyházon belül, mint egy laikus. Én valamennyire azért látok bele, mert a keresztapám katolikus pap (őt egyébként nagyon tisztelem, egy valóban megtért hívő ember), és ő mondta el, hogy nagyon kevés pap tartotta/tartja meg a cölibátusi fogadalmat.
Emberfeletti terhet rak rájuk az egyház (ezt már én mondom, nem ő), amelyet Isten soha nem gondolt el, Pál sem buzdított semmiféle fogadalomtételre. Miért kell emberi rendeléssel felülírni Isten igéjét? És miért kell hozzá ragaszkodni, ha látszik, hogy csak bűn bűnre halmozódik miatta?

Ezek a kérdések fájdalomból fakadnak, nem akarok ostorozni senkit...