Ghánában már a 24 órás sürgősségi ellátást is veszélybe került

Világméretű katasztrófát okoz az orvosok elvándorlása

Az orvosok nemzetközi migrációja ugyan már a múlt század hatvanas éveiben megkezdődött, ám a folyamat az utóbbi években drámaian felgyorsult – mutat rá John Connell ausztrál geográfus tavaly megjelent Migration and the globalisation of health care (Elvándorlás és az egészségügyi ellátás globalizációja) című könyvében. Az ENSZ egészségügyi világszervezete, a WHO 2006-os jelentése szerint világszerte összesen több mint négymillió alkalmazott hiányzik az egészségügyi ellátórendszerből. A hiány nagy része a legszegényebb országokban, különösen Afrika Szaharától délre fekvő országaiban jelentkezik, jelentős részben éppen az orvosok és nővérek elvándorlása miatt.

Mindenhol rossz, de legjobb Nyugaton

Ezekben az országokban a magyarországi helyzethez hasonlóan kevés forrás jut az egészségügyre, ám a tömeges emigrációhoz egyéb negatív tényezők is hozzájárulnak. A munkakörülmények általában is igen rosszak: amit mindennél jobban jellemez, hogy sok orvos, illetve ápoló maga is megfertőződik munkája során, például HIV-vírussal. Eközben az elvándorlás fő célpontját jelentő Észak-Amerikában, Nyugat-Európában és Ausztráliában folyamatosan nő a kereslet az egészségügyi szolgáltatásokra. A várható élettartam és a krónikus megbetegedések száma egyaránt emelkedik, ráadásul általában az egészségügyi szolgáltatások minőségével kapcsolatban is fokozódnak az elvárások.

Fotó: WHO

Némileg meglepő módon azonban ezen fejlettebb országokban is a rossz munkakörülmények vannak a jelenségek háttérben, ami miatt itt is munkaerőhiány alakul ki. Connell kutatásai szerint az orvosi szakma vonzereje – más hivatásokhoz képest – jelentősen csökkent a relatíve alacsony fizetés és az olyan kondíciók miatt, mint például az igen megterhelő több műszakos beosztás. Ezek a viszonyok azonban természetesen a fejlődő országok egészségügyi dolgozói számára még mindig igen attraktívak.

Félmillió dollár veszteség orvosonként

Mindez egyre több feszültséget okoz a „kibocsátó” országokban. A fekete kontinens közegészségügyi helyzetével foglalkozó Journal of Public Health in Africa című szakfolyóirat például egy közelmúltbeli számában szókimondó kritikával illette a fejlett világot. A földrész egyes országaiban az orvosok elvándorlása mára olyan mértéket öltött, hogy például a Magyarországnál némileg népesebb Malawiban  csupán 100 orvos és 2000 nővér maradt. (Összehasonlításként: a KSH 2009. évi adatai szerint hazánkban több mint 35 ezer orvos dolgozik.) Hasonlóan kritikus a helyzet számos további országban, különösen Zambiában, Ugandában és Lesothóban.

Ghánában a kórházak nagy többsége még a 24 órás sürgősségi ellátást sem tudja biztosítani, miközben a kilencvenes években képzett orvosok háromnegyede már külföldön dolgozik. 2006-ban kenyai kutatók dollárban is kiszámították az elvándorlás okozta veszteségeket. A rendkívül költséges orvosi képzésre való tekintettel minden egyes elvándorolt orvossal közel félmillió dollárt veszít az ország, feltételezve, hogy nagyságrendileg átlagosan harminc évig praktizálnak külföldön – és ebbe még be sem kalkulálták az orvoshiány miatti közvetett társadalmi terheket. Az elvándorlás hasonló mértékben sújtja Délkelet-Ázsiát, sőt a csendes-óceániai szigetvilágot is. Connel adatai szerint a 90-es, 2000-es években felerősödött emigráció hatására mára egyes óceániai országokban (mint például Szamoában és Tongában) már az orvosok fele elvándorolt.

A pénz sem tart meg?

Az érintett országoknak nincs esélyük belátható időn belül versenyképes fizetést nyújtani. A megoldás azonban nem csupán pénz kérdése. Az egészségügyi egyenlőségért küzdő Equinet Africa a közelmúltban egy vitairatban gyűjtötte össze azokat a lehetséges intézkedéseket, melyekkel a helyi orvosok megtarthatók lehetnének. Számos afrikai országban igyekeztek perspektívát nyújtani a szakmai kiteljesedésben, például továbbképzési lehetőségekkel, de próbálkoztak különféle természetbeni juttatásokkal is, ingyenes étkeztetéssel, gyerekvigyázással, sőt akár lakhatás biztosításával.

Egy közel 200 ezer főt kiszolgáló ghánai kórház egyetlen orvosa. (Forrás: WHO/AFP)

Bár a pénzbeli ösztönzők tagadhatatlanul erősebbek, az Equinet az afrikai tapasztalatok alapján azt állapította meg, hogy a nem anyagi ösztönzők és a hosszú távú életpálya-stratégiák – egyfajta stabilizáló erőt adva – jól kiegészíthetik a fizetésemelések egyszeri megtartó hatását. Szváziföldön, ahol 2005-ben 60%-os közalkalmazotti fizetésemelésre került sor, jelentősen csökkent az orvosok és nővérek lemorzsolódása az állami intézményekben, sőt sokan a privát klinikákról is visszatértek. Az országról esettanulmányt készítő belga kutatók azonban rámutattak, az egészségügyi dolgozók exodusa még így sem szűnt meg, mivel az elégedetlenséghez nem csupán a pénzhiány, de a rossz munkakörülmények, a túlórák és az elégtelen infrastruktúra is hozzájárult.  

A megoldáshoz két fél kell

Más vélemények szerint a szegény országok sosem lesznek képesek felvenni a versenyt a fejlett államokkal, sem fizetés, sem munkakörülmények terén. Ezért az elszívó keresletet is meg kellene szüntetni. A bostoni székhelyű Orvosok az Emberi Jogokért nevű szervezet néhány éve egészen odáig ment, hogy a fejlett országok akár jogszabályi úton tereljék egészséges mederbe a harmadik világbeli egészségügyi munkaerőtoborzást, miközben ez utóbbi térség államai akár be is tilthatnák az ominózus álláshirdetéseket a helyi médiumokban. Az ilyen jellegű tiltások azonban az internet világában nyilvánvalóan nem jelentenek valós megoldást. Ezért a szervezet a fejlett országokat arra is felhívta, hogy rendezzék egészségügyüket, azaz gondoskodjanak arról, hogy minél nagyobb mértékben saját állampolgáraikkal töltsék be az egészségügyi állásokat.

Maga a WHO is belátta, hogy a problémát nemzetközi szinten kell kezelni, és már 2004-ben elhatározta, hogy egy etikai kódexet alkot az egészségügyi dolgozók globális vándorlásának negatív hatásait csökkentendő. A kódexet azonban hosszas egyeztetések után csak tavaly fogadták el, hatékonyságát pedig megkérdőjelezi, hogy csak irányelveket fogalmaz meg, melyek a nemzetek számára nem kötelező erejűek.

Gy. G.

A nyitókép innen

• Cimkék:
fejlődő országok orvoshiány pusztító betegések közegészségügy afrika

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére