Instabilitás vagy jólét

Tiltakozási hullám: vége a kapitalizmusnak?

A felfordulás része volt az arab tavasz, a londoni zavargások, az izraeli középosztály demonstrációi a magas lakhatási és megélhetési költségek miatt, a chilei diákok tiltakozásai, a németországi luxusautó-gyújtogatások, az indiai korrupcióellenes mozgalmak, az egyenlőtlenségekkel és korrupcióval szembeni elégedetlenség növekedése Kínában és a Wall Street megszállásának New Yorkból indult, országossá terjedt mozgalma.

Globális rosszkedv

Noha az egyes tiltakozások más-más témákat érintettek, különböző módokon bár, de mind azt mutatták, hogy a világ munkás- és középosztálya komolyan aggódik a kilátásai miatt, ahogy a hatalom egyre nagyobb mértékben összpontosul a gazdasági, pénzügyi és politikai elit kezében. Az aggodalom okai elég világosak: magas a munkanélküliség és alacsony arányú a foglalkoztatottság mind a fejlett, mind a fejlődő országokban, hiányzik a megfelelő képzés a fiatalok és a dolgozók versenyképességéhez a globalizált világban, nagy a korrupció (beleértve annak törvényes változatait, például a lobbizást) miatt érzett düh, és hirtelen megnövekedtek a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek a gyorsan fejlődő és a feltörekvő gazdaságokban egyaránt.

E sokakat jellemző rossz közérzetet persze nem lehet egyetlen tényezővel indokolni. Az egyenlőtlenségek növekedésének például sok oka van: a 2,3 milliárd kínaival és indiaival kibővült globális munkaerő (amely csökkenti a fejlett gazdaságok képzetlen kétkezi és kiszervezhető fehérgalléros munkahelyeinek számát, valamint a fizetéseket), a „győztes mindent visz”-hatások, a jövedelem- és vagyoni egyenlőtlenségek korai kialakulása a gyorsan növekvő, korábban kis bevételű gazdaságoknál és a kevésbé progresszív adórendszer.

Fenntarthatatlan eladósodás

A tőkeáttét növekedése a magán- és az állami szektorban, valamint a kapcsolódó eszközár és hitellufik részben az egyenlőtlenségnek köszönhetők. Az elmúlt évtizedekben az embereknek (a gazdagokon kívül) alig emelkedtek a bevételei, ezért ezekből a bevételekből egyre kevésbé tudták költekezési vágyukat kielégíteni. Az angolszász országokban erre a hitelek – a pénzügyi liberalizáció által végbevitt – demokratizálása volt a válasz, így növekedtek a magánadósságok, mivel a háztartások kölcsönöket vettek fel, hogy fedezni tudják a különbséget. Európában a lyukat közszolgáltatásokkal – ingyenes oktatással, egészségügyi ellátással stb. – tömték be, amelyeket az adóbevételekből nem tudtak maradéktalanul finanszírozni, így megnövekedett az államháztartási hiány és az államadósság. Az eladósodás mértéke mindkét esetben fenntarthatatlanná vált.

A fejlett gazdaságokban a vállalatok most munkahelyeket szüntetnek meg a nem kielégítő kereslet miatt, ami kapacitástöbblethez, illetve a jövőbeni kereslettel kapcsolatos bizonytalansághoz vezet. De a munkahelyek megszüntetése tovább gyengíti a keresletet, mert csökkenti a jövedelmeket, és fokozza az egyenlőtlenséget. Következésképpen a szabad piacokon nem keletkezik elegendő kereslet. Az Egyesült Államokban például a munkaköltségek visszavágása erősen lecsökkentette a munkából származó jövedelem arányát a GDP-n belül. A hitelek kimerülésével a javak és a jövedelem több évtizedes újraelosztása – a munka, a fizetések, a szegények, a háztartások rovására, másrészt a tőke, a haszon, a gazdagok és a nagyvállalatok javára – súlyos hatással lett az aggregált keresletre, a vállalatok/tőkések/gazdag háztartások kisebb megtakarítási hajlandósága miatt.

„Burzsoák” a munkásjogokért

A probléma nem új. Karl Marx túlértékelte a szocializmust, de abban igaza volt, hogy a globalizáció, a szabad kapitalizmus és a tőke javára, egyszersmint a munka rovására mutatkozó kiegyenlítettség önromboló erőket szabadít fel a kapitalizmusban. Érvelése szerint a szabályozatlan kapitalizmus túltermeléshez, alulfogyasztáshoz és – a hitellufik és az eszközárak fenntarthatatlan növekedése által táplált – ismétlődő pénzügyi válságokhoz vezet.

Európa felvilágosult „burzsoá” osztálya már a nagy depresszió előtt felismerte, hogy a forradalom elkerülésének érdekében meg kell védeni a munkások jogait, javítani kell a fizetési és munkakörülményeken, és jóléti államot kell teremteni. Így válik lehetővé a vagyon újraelosztása, a közjavak – az oktatás, az egészségügy és a szociális védőháló – finanszírozása. A modern jóléti állam megteremtésére irányuló nyomás fokozódott a nagy depresszió után, amikor az állam magára vállalta a makroökonómiai stabilizáció felelősségét – egy olyan szerepet, amelynek érdekében egy széles középosztályt kellett fenntartania, azaz egy szélesebb kört ellátnia közjavakkal, ezt pedig a bevételek és a vagyon progresszív megadóztatása, valamint az egyenlő gazdasági esélyek támogatása tette lehetővé.

Így a szociális-jóléti állam lett a (gyakran a piacorientált liberális demokráciák által adott) válasz a népfelkelés, a szocializmus és kommunizmus fenyegetésére, ahogy a gazdasági válságok egyre gyakoribbak és súlyosabbak lettek. Az 1940-es évek végétől az 1970-es évek közepéig három évtizednyi viszonylagos szociális és gazdasági stabilitás következett; ebben az időszakban az egyenlőtlenségek jelentősen mérséklődtek, és gyorsan bővült a közepes jövedelmi kategóriában élők köre.

Újragondolni a szerepeket

A pénzügyi rendszerek meggondolt szabályozásának szükségességéről megtanult leckét a Reagan-Thatcher időszakban kezdtük elfelejteni, amikor – részben az európai szociális-jóléti modell hibái miatt – megnőtt a komoly dereguláció iránti igény. A rendszer hibái jelentős pénzügyi hiányokban, túlszabályozásban, valamint a gazdasági dinamizmus hiányában mutatkoztak meg. Ezek előbb a növekedés visszaeséséhez, mostanra pedig az euróövezetben tapasztalható szuverén adósságválságokhoz vezettek.

De fájdalmasan megbukott az angolszász laissez-faire modell is. A piacorientált gazdaságok stabilizációja azt kívánja, hogy visszaálljon a piacok és a közjavak rendelkezésre bocsátásának helyes egyensúlya. Ez azt jelenti, hogy el kell mozdulni mind az angolszász „szabályozatlan piac” modelltől, mind a kontinentális Európa deficit-vezérelte „jóléti állam” modelljétől. Még az alternatív „ázsiai” modell – ha valóban létezik ilyen – sem óvott meg az egyenlőtlenségektől Kínában, Indiában és máshol.

Végül minden olyan gazdasági modell legitimációs válságba kerül, ami nem foglalkozik megfelelően az egyenlőtlenség kérdésével. Ha a piac és az állam relatív gazdasági szerepeit nem gondolják újra, akkor még súlyosabb tiltakozó megmozdulásokra lehet számítani, és a társadalmi és politikai instabilitást végül a hosszú távú gazdasági növekedés és jólét sínyli majd meg.

Nouriel Roubini (a szerző a New York Egyetem közgazdász professzora, a Válság-közgazdaságtan – Crisis Economics – című szakkönyv társszerzője.

Forrás: Project Syndicate

Kép innen.

• Cimkék:
válság közgazdaság zavargások Roubini

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére