Világhír
2011-01-29 09:29:00
A félelem és reszketés országaSzomália: húsz év a pokol kapujában
Két évtizede, 1991. január 26-án a szomáliai nép megdöntötte a harminc évig uralkodó Sziad Barre diktátor hatalmát. A jeles eseményt soha nem látott káosz követte, aminek a végét még ma sem látni.
„Emlékszem, egész nap úsztunk a tengerben és piknikeztünk a parton, esténként pedig moziba vagy színházba jártunk. Rengeteg külföldi élt itt, igazi világváros volt.” Ma már szinte elképzelni is nehéz, hogy a szomáliai polgárháború kirobbanása előtt a főváros, Mogadishu egy pezsgő és élhető afrikai város képét mutatta, a szomálik pedig klasszikus értelemben véve polgárokként élték mindennapjaikat.
Ma a kalasnyikov az öltözék szerves része, a főváros pedig egy romhalmaz: a húsz éve tartó konfliktus alatt nem maradt egyetlen ép környéke sem, az utcára kimozdulva pedig az életét kockáztatja az ember. Úgy folyik monoton módon a polgárháború, hogy még a kiút lehetőségét se látni. Olyannyira bukott állam Szomália, hogy a különböző gazdasági-társadalmi mutatóknál vagy az utolsó helyen tanyázik, vagy megbízható adatok híján nem is szerepel rajtuk.
A kezdetek
Afrika a helyi erős emberek kontinense: a függetlenség kivívása utáni néhány évtizedben világossá vált, hogy az etnikailag rendkívül összetett országokat csak erősen központosított állammal és egy keménykezű vezetővel lehet kézben tartani. Így lényegében az egész kontinensen diktatúrák alakultak ki, a hatalom átvétele pedig nem választások, hanem katonai puccsok útján történt.
Nem volt ez másképp Szomáliában sem, annyi különbséggel, hogy az 1969-ben katonai államcsínnyel – mi mással – hatalomra jutva Sziad Barre egészen az 1990-es évek demokratizálódási hullámáig hatalmon tudott maradni. Végül azonban korrupt és elnyomó rendszerét 1991. január 26-án – éppen két évtizede – az ellenzéki erők megdöntötték.
Szomália etnikailag ugyan egységes, az országon belül – és a környező államok egyes területein is – mindenki szomáli, ami segíthette volna a nulláról kezdődő államépítést. A szomálik azonban klánokba szerveződnek, márpedig Sziad Barre bukása után ezek ádáz küzdelmet indítottak a hatalomért.
A polgárháború első éveinek intenzitását jelzi, hogy ezen időszak alatt másfél millió ember halt meg, a legtöbben nem is a közvetlen harcokban, hanem az állam összeomlásának következtében. A gazdaság megszűnt, az állami gondoskodás eltűnt, a munkanélküliség az egekbe szökött, így az 1991-es nagy szárazságban több százezren egész egyszerűen éhenhaltak.
A nemzetközi közösség ekkor döntött úgy, hogy beavatkozik. A humanitárius segítség kézbesítésére előbb ENSZ-, majd amerikai katonákat vezényeltek a területre, ennek azonban katasztrofális következményei lettek. Miután az amerikaiak a polgárháborúba közvetlenül beavatkozva megpróbálták elkapni az egyik ellenséges hadurat, a szomáli gerillák csapdába csalták őket Mogadishu szívében. Az akcióban 18 amerikai halt meg, az USA saját állampolgárainak nyomására azonnal ki is vonult Afrika szarváról. (Az incidensről könyv, annak nyomán pedig film is készült.)
Az ENSZ 1995-ös kivonulása után a nemzetközi figyelem elfordult Szomáliától, vagy legalábbis a katonai helyett politikai megoldások kezdtek körvonalazódni. Az ezredfordulóra fel is állt egy, nyugati közvetítők által összetákolt átmeneti kormány, amit 2004-ben követett egy második. Közben a klánok közötti harc folytatódott, noha kisebb intenzitással, mint a kilencvenes évek legelején.
Szomáliföld, a relatív béke szigete
Szomáliát két részből hívták életre függetlensége elnyerésekor: a hajdani Brit és Olasz Szomáliföldből. A mai Szomália északkeleti részén fekvő volt brit gyarmat azonban a polgárháború kitörésének szinte másnapján kikiáltotta függetlenségét, majd az évek során egy afrikai viszonylatban egészen tisztességesen működő állam nőtt ki a szakadár területből Szomáliföld néven. ennek egyik példája, hogy tavaly az ellenzéki jelölt nyerte meg az elnökválasztást, mire az addig hatalmon lévő államfő szó nélkül átadta a hatalmat – Afrikában ennek épp ellenkezője, a hatalomhoz való feltétlen ragaszkodás a megszokott. Szomáliföldet mindezek ellenére eddig egyetlenegy állam se ismerte el, ez azonban most megváltozhat: a szomáliföldi kormányzat a dél-szudáni példából merít erőt, hiszen ők hosszas küzdelem után népszavazáson dönthettek saját sorsukról – márpedig ez Szomáliföld számára precedenst teremthet.
A fordulat éve
A kilencvenes évek klánok közötti törésvonalát 2006-ban váltotta fel egy teljesen újfajta ellentét, megjelentek ugyanis az iszlamisták. Szomália lakossága egységesen muszlim, azonban a mérsékelt szúfi tanítást követik, így a szélsőséges vahabita irányzat merőben új jelenség volt az országban.
Népszerűségük azonban napról napra meredeken növekedett, hiszen a lakosság zöme belefáradt a klánok közötti állandó acsarkodásba. A szomálik valami újra vágytak, és ezt meg is kapták. Az Iszlám Bíróságok Uniója (ICU) 2006-ban hónapok alatt elfoglalta az ország nagy részét, elsöpörve a megosztott és gyenge átmeneti kormányt.
Ez már az Egyesült Államoknak sem tetszett, George Bush a terrorizmus elleni harca közepette nem vágyott egy iszlamista góc kialakulására Kelet-Afrikában. Erőit azonban lekötötte Irak és Afganisztán, így régi szövetségesét, a Szomáliával szomszédos Etiópiát kérte meg, hogy vonuljon be az országba. Etiópia ezt meg is tette, az USA pedig néhány légitámadással – melyben kizárólag civileket sikerült megölni – nyomatékosította szerepét az akcióban.
A pokol legmélyebb bugyra
Amilyen hirtelen bukkant fel, az ICU olyan drámai gyorsasággal esett szét az etióp intervenció nyomán. Örökül hagyta azonban ifjúsági szervezetét, a még szélsőségesebb al-Shabaab milíciát, mely tovább folytatta a harcot az etióp megszállók ellen. A folyamatos támadások kereszttüzében Meles Zenawi etióp elnök végül 2009 elején gondolta elérkezettnek az időt a kivonulásra, ez azonban azzal járt, hogy az al-Shababb elfoglalta Szomália egész déli és középső részét.
Ezzel el is érkeztünk a jelenbe, hiszen ma is változatlan a helyzet. Az al-Shabaab kegyetlen, az afganisztáni tálibokéhoz hasonló rendszert épített ki. Az általuk ellenőrzött területeken kézlevágással büntetik a lopást, halálra kövezéssel a házasságtörést. Emellett betiltották többek között a zenehallgatást, a mozizást, a fociközvetítéseket (a tavalyi világbajnokság alatt több rajtakapott fiatalt ki is végeztek emiatt), az angol nyelv tanulását, az iskolai csöngetést (!) és a melltartó viselését. Ezek ugyanis a Korán szerint az ördög művei, legalábbis az iszlamisták értelmezésében.
A központi kormány hatalma mindmáig elhanyagolható. Ha nem hoztak volna létre egy Afrikai Uniós (de egyelőre csak ugandai és burundi katonákból álló) békefenntartó kontingenst, a kormány még azt a néhány fővárosi épületet sem tudná tartani, ahonnan csekély sikerrel próbálja szélesíteni saját mozgásterét. Az AMISOM-misszió segítségével legalább az elnöki palotát, a repülőteret és a kikötőt ellenőrzésük alatt tudják tartani.
A konfliktus következtében máig 600 ezer menekült tanyázik a szomszédos országokban (a többségük Kenyában), várva a megváltásra – mára felnőtt egy teljes szomáli generáció, amelyik egész életét egy menekülttáborban töltötte és még csak nem is látta a saját hazáját.
Van itt pénz: kalózok Szomáliában
A központi kormányzat teljes hiánya eredményeként alakult ki Szomália északi részén (a Szomáliföld melletti másik szakadár tartományban, Puntföldön) a kalózkodás. Már a kilencvenes évek legelején ismert volt a jelenség: a nyugati hajók az ellenőrizetlenné vált szomáliai partokat szemtelenül lehalászták, ellenük alakultak azok a brigádok, amelyek próbálták elijeszteni a betolakodókat. A szemfüles szomálik azután rájöttek, hogy ebben hatalmas pénz van, ekkor indult be csak igazán az üzlet.
Az opportunista kalózokat semmiféle magasztos elv nem hajtja, a kezdeti idegenellenesség és nacionalista hév helyébe mára a pénz iránti kapzsi vágy lépett. Ennek megfelelően a csónakokkal és kalasnyikovokkal elfoglalt hajók legénységének a legtöbb esetben nem görbül a haja szála sem: az áldozatok egy kalózok által ellenőrzött kikötőben vesztegelnek mindaddig, míg a tulajdonos ki nem fizette a váltságdíjként megállapított összeget.
Egy nagyobb teherszállító hajóért rakománytól és mérettől függően több millió dollárt is elkérnek a kalózok, ami aztán több száz család megélhetését biztosítja. Puntföld ekképpen épül s szépül: a kikötőkben a tehetősebb bandavezérek Hummer terepjárókkal járnak és hatalmas palotákat emeltetnek. A nemzetközi közösség pedig nem tehet mást, mint hogy hadihajókat vezényel a térségbe, hogy legalább ezzel csökkentsék a sikeres támadás valószínűségét.
Tóth Miklós
|
