Az áldozatok nagy része nem hajlandó beszélni a sérelemről

Percenként erőszakolják meg a kongói nőket

Az általánosan elfogadott számok alapján eddig úgy tudtuk, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaságban éves szinten 10-15 ezer nőt és gyermeket erőszakolnak meg. Ehhez képest az American Journal of Public Health című tudományos folyóiratban megjelent tanulmány szerint ez messze elmarad a valóságos számoktól. A kutatók becslése szerint 2006 és 2007 között, 12 hónap alatt összesen 400 ezer 15 és 49 év közötti nőt erőszakoltak meg az országban. Naponta ezeregyszázat, óránként negyvenötöt, három percenként kettőt. (Jelentés a nemi erőszak fővárosából)

Azt természetesen a kutatók eddig is pontosan tudták, hogy a korábbi adatok vélhetően alulbecsültek, hiszen az áldozatok nagy része nem hajlandó bevallani az őt ért sérelmeket, a tradicionális afrikai társadalmakban ugyanis kiközösítés fenyegeti azt a nőt, aki férjén kívül mással is szexuális kapcsolatot létesít – mindegy, hogy önszántából vagy erőszak hatására. A témában készült tanulmányok ráadásul jellemzően kizárólag a szülőképes női lakosságot veszi kutatásuk alapjául, noha jelentések tömegei jelzik, hogy a szexuális erőszaknak gyakran kisgyermekek és idősek – sőt, férfiak – is áldozatául esnek.

Az viszont ugyancsak meglepte a témával foglalkozókat, hogy a most napvilágra került, 3436 fős mintán alapuló adatok ekkora – 25-40-szeres – növekedést mutatnak az eddigiekhez képest. A tanulmány egyik szerzője azonban figyelmeztet, hogy az általuk közölt számok is csak óvatos becslések a részükről, akár még ennél is tragikusabb lehet a kongói nők helyzete.

A leginkább érintett területek Kongó keleti régiói, főként Észak- és Dél-Kivu tartományok, ahol a kilencvenes évek közepétől folyamatos harcok dúlnak. A ruandai népirtás nyomán, a tuszik bosszúja elől milliós nagyságrendben érkeztek ide hutuk, köztük a népirtás aktív résztvevői, akik itt szervezték újjá magukat. A következő években az egymással szemben álló milíciák száma gomba módra szaporodott, ezek katonákat – gyakran gyerekeket – a menekülttáborokból, pénzt pedig a terület gazdag bányáinak felügyeletéből szereztek maguknak. A kelet-kongói konfliktus az akkori kongói (zairei) elnök, Mobutu bukásához, illetve egy éveken át tartó véres háborúba – Afrika világháborújához – torkollott.

Noha 2003 óta hivatalosan béke van az országban, a keleti országrész ma is egy hatalmas csatatér. Az egymás elleni ádáz harc ellenére a kelet-kongói milíciák (ideértve a hivatalos kongói hadsereget is) abban nem sokban különböznek, hogy tevékenységüknek leginkább a kongói civilek esnek áldozatául. Legyilkolt férfiak, elhurcolt gyermekek, megerőszakolt nők, lekaszabolt idősek sorjáznak lábaik nyomában. Nem csoda, hogy az erőszak (és különösen a nemi erőszak) fokozatosan normává vált a keleti országrészben: a tanulmány leszögezi, hogy az áldozatok egy jelentős részét saját férje vagy partnere erőszakolta meg, tehát a családon belüli erőszak is hódít az országban.

A megdöbbentő számadatok mellett a jelentés másik nagy újdonsága, hogy hangsúlyozza: nem csak a lángban álló keleti országrészben terjed a nemi erőszak jelensége. Az első helyen ugyan Észak-Kivu áll, de a második legérintettebb kongói állam az északnyugati Equateur. Ráadásul a legtöbb erőszakos cselekmény (90 ezer a tizenkét hónap alatt) ez utóbbi államban történt, csak a lakosságszámot is figyelembe véve marad el Észak-Kivutól – ez az igazi meglepetés.

A tanulmány számai egyelőre lógnak a levegőben, azokkal sokat nem lehet kezdeni, hiszen sem az előtte, sem az utána következő időszakról nincs átfogó elemzés, ami így lehetetlenné teszi az összehasonlítást. Több szakértő kétségbe is vonta a tanulmány megbízhatóságát, a kongói nemi erőszak elleni stratégiát kidolgozó ENSZ-megbízott, Beatrix Attinger Colin például vitatja a bemutatott számok valódiságát. Szerinte a minta túl kicsi ahhoz, hogy reprezentatív legyen egy ekkora ország esetében, ráadásul a szexuális erőszak helyi mozgatórugóit sem tárta fel rendesen a tanulmány. Azt is kifogásolta, hogy négy évvel ezelőtti adatokból – az USA által is támogatott 2007-es kongói kormányzati egészségügyi felmérésekből – dolgoztak a kutatók, ami „semmiképp sem releváns az aktuális helyzet értékeléséhez.” Végül azt is sérelmezte, hogy a kutatók kizárólag a szexuális erőszakkal foglalkoznak, kizárva a kutatás fókuszából a kongói erőszak egyéb formáit, amikre jóval kisebb nemzetközi figyelem hárul. Mindenesetre furcsa válasz a nemi erőszak elleni küzdelem ENSZ-megbízottjának szájából.

Ha azonban elfogadjuk az adatok megbízhatóságát, akkor annyi haszna mindenképp van a kutatásnak, hogy végre az egész országra kiterjedő, ugyanakkor tartományokra is lebontott, hivatalos számaink vannak a kongói szexuális erőszak nagyságáról. Eddig ugyanis durva becslések léteztek csak, melyek legfőképp kongói nők önbevallásán alapultak. A pontos számot azonban még közelítőleg sem fogjuk soha megtudni – a különböző kutatási módszerek mind-mind más számot fognak kihozni, a kirekesztéstől való félelem miatt pedig továbbra is rengetegen inkább elássák magukban sérelmeiket.

Tóth Miklós

• Cimkék:
kongó erőszak szexuális afrika

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére