Busás haszon Líbia bombázásáért

Örülhetnek a kétszínű nyugati vezetők?

Hősként fogadták a líbiai felkelők az országukba látogató Nicolas Sarkozy francia elnököt és David Cameron brit miniszterelnököt, amiben nincs semmi meglepő. A két politikus karakán kiállása is kellett ahhoz, hogy a Biztonsági Tanácsban átmenjen az a határozat, amely zöld utat adott a líbiai légtérzárnak és a célzott bombázásoknak. Márpedig a NATO beavatkozása nélkül nehezen nyert volna a forradalom, ez bizton állítható.

Ennek ellenére elég csak kicsit megkapargatni a felszínt, hogy kiderüljön: a két európai hatalom vezetését leginkább saját jól megfontolt önös érdekei vezérelték, nem csupán szimpla humanitárius elkötelezettség. Ahogy Mahmúd Ahmedinezsád iráni vezető vádlón megfogalmazta: „A nyugati hatalmak addig támogatták Kadhafit, amíg az nekik is jó volt, amikor viszont már nem szolgálta az érdekeiket, bombázni kezdték, hogy kirabolhassák az észak-afrikai ország olajkincsét.”

Busás haszonban bíznak

Talán erős túlzás ezt állítani – egyik nyugati hatalom sem elsősorban az olaj miatt vett részt a konfliktusban –, tény, hogy a britek és a franciák már tartják a markukat, busás hasznot, azaz olajipari kitermelési és feltárási jogokat, illetve kedvezőbb exportlehetőségeket remélve a hathatós segítségért cserébe. A kiszivárgott hírek szerint a franciák már meg is kaparintották a teljes nyersolajkészlet 35 százalékát, amit Alain Juppé francia külügyminiszter „logikus lépésként” nyugtázott. A britek részéről is hasonló hangzott el: a két hete hivatalban lévő Philip Hammond védelmi miniszter szerint mivel központi szerepet játszottak Líbia felszabadításában, így központi szerepet kell kapniuk az ország újjáépítésében is. A britek hozzájárulása a háborúhoz mintegy 300 millió fontra rúgott, ezt most ideje kompenzálni, ezért arra biztatta a brit vállalatokat, hogy „pakoljanak össze és utazzanak Líbiába” a jó üzlet reményében.

Kadhafi valóban kellemetlen partner volt minden szempontból: minden egyes szívességért cserébe tíz másikat kért, hirtelen hangulatváltozásai miatt képtelenség volt vele hosszú távon stabilan együttműködni, ráadásul a történelmi Nyugat-ellenessége miatt a rezsim inkább a kínai befektetőket preferálta. A polgárháború győzelme új helyzetet hozott, mlynek egyértelmű győztesei a felkelőknek legtöbb segítséget nyújtó britek és franciák. Ez a közvetlen beruházási hasznon túl talán a hosszú ideje toldozott-foldozott bevándorlási politika összehangolása terén is új eredményeket hozhat.

Ha Kadhafi élne…

Bár Kadhafi vélhetően a legtöbb zaftos történetet magával vitte a líbiai sivatagban fekvő jeltelen sírjába, az eddigi információk alapján is körvonalazódik a britek és a franciák „pragmatikus”, az elvek helyett sokszor az érdekek mentén való viszonyulása az észak-afrikai országhoz.

A nyugati hatalmak már a hidegháború alatt is képmutató magatartást tanúsítottak Líbia irányában. Kadhafi 1969-es puccsa után az észak-afrikai ország a két ideológiai tömbtől eltávolodva a saját útját kezdte járni, az atomprogramja miatt 1979-ben fel is került a terrorizmust támogató országok sorába. Ettől függetlenül mind a britek, mind a franciák nagy számban adtak el az elnyomó rezsimnek fegyvereket – miközben az arabok esküdt ellenségét, Izraelt is ellátták ugyanezekkel a felszerelésekkel.

A gazdasági és politikai kapcsolatok így a kezdetektől fogva külön utat jártak. A felszínen, a politikai nyilatkozatok szintjén az ezredforduló utánig – egészen addig, amíg Kadhafi le nem mondott az atomprogramjáról – Líbia egyértelműen a gonosz megtestesítője volt, a mélyben azonban a gazdasági érdekek mást diktáltak: az olajért cserébe zavartalanul folyt a fegyver és egyéb javak kereskedelme.

Gazdasági érdekek mindenekfelett

A franciák az 1967-es arab–izraeli háború kapcsán kerültek üzleti kapcsolatba Líbiával, amikor a korábbi elzárkózás után úgy döntöttek, hajlandók felfegyverezni az arab államokat. Líbia is kapott ekkor – többek között – jó pár Mirage típusú harci repülőt, majd a háború lezárása után intézményesült a gazdasági kapcsolat; Párizs a fegyverekért és egyéb fejlesztésekért cserébe olajat kapott. Líbiát azonban már ekkor zavarta a franciák kétarcúsága, hiszen azok minden további nélkül exportáltak fegyvert Izraelnek is. A feszültség akkor éleződött ki, amikor a franciák katonailag beavatkoztak volt gyarmataik belső konfliktusába – Kadhafi ugyan hivatalosan az imperialista behatolás ellen emelte fel szavát, a valóságban azonban az elvek helyett a hatalmi megfontolások vezérelték őt is; saját érdekszférájának tartotta mind Nyugat-Szaharát, mind pedig különösen Csádot.

A viszony azonban akkor romlott meg igazán, amikor a briteké után a franciák egy repülőjét is felrobbantották a líbiaiak. Bár ez nem kapott akkora sajtónyilvánosságot, mint a Lockerbie-merénylet, a Kongói Demokratikus Köztársaságból Csádon keresztül Párizsba tartó repülőn utazó mind a 170 személy – köztük 54 francia állampolgár – meghalt. A merénylet kitervelője a vádak szerint Kadhafi veje, egyben a titkosszolgálat akkori helyettes vezetője, Abdullah Senussi volt, aki a csádi francia „neokolonialista” beavatkozást bosszulta meg ezzel. Senussi brutális kegyetlenkedéseiről vált híressé, Bengáziban több tucat foglyot kivégeztetett, és az ő nevéhez fűződik a külföldi zsoldosok toborzása is. A Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki ellene emberiesség elleni bűncselekmények vádjával. Senussi a jelenlegi információk szerint Nigerben bujkál.

Kadhafi többször hangoztatta, hogy bár gazdaságilag jók a kapcsolatok, ugyanez a politikai együttműködésről közel sem mondható el. Ezért is érthető, hogy miért éppen a franciák ismerték el elsőként a Líbiai Átmeneti Tanácsot, és miért éppen Párizs – a britekkel együtt – szorgalmazták és később vezették a NATO katonai beavatkozását. Végső soron ez is csak gazdasági érdek volt, hiszen ha élére állnak a felkelőknek, azok valószínűsíthető győzelme után tárt karokkal várják majd őket a befektetések piacán. Nem beszélve a külpolitikai siker esetén megnövő belső támogatottságáról, amire Sarkozynek nagy szüksége van, ha jövőre újra akarja magát választatni.
A képmutató magatartást azonban csak ideig-óráig lehet álcázni. Sarkozy dicsőséges tripoli látogatása után egy héttel szivárgott ki, hogy egy francia vállalat 2007-ben egy négykerék-meghajtású, páncélozott Mercedes terepjárót adott el Kadhafinak négymillió euró értékben, „a líbiai rezsim biztonságának növelésére” irányuló szerződés keretében.

A Mediapart nevű tényfeltáró portál által nyilvánosságra hozott történetnek különösen pikáns színezetet ad, hogy a szerződés megkötéséért nem más lobbizott, mint az akkori belügyminiszter – név szerint Nicolas Sarkozy. Ráadásul a megszerzett szerződés csak egy a sorban, a francia–líbiai együttműködés a jelek szerint kiterjedt különböző titkosszolgálati eszközökre is, például az internetet ellenőrző speciális berendezésekre, mintegy harmincmillió euró értékben.

Ennek egyik csalhatatlan jele, hogy amikor a Kadhafi-ellenes tüntetők több hónapnyi harc után elfoglalták a Kadhafi központjának számító tripoli városrészt, újságírók egy olyan megfigyelőrendszert találtak, amelyen a francia Amesys vállalat logója állt, nem sok kétséget hagyva a berendezés eredetéről. A berendezéssel a köztudottan ellenzéki elemek mozgását lehetett követni. A Wall Street Journal-nek galériája is van a líbiai hírszerzés internetes megfigyelőközpontjáról, ahol még idén februárban – tehát a felkelés kezdete után – íródott emaileket is találtak. A bizonyítékok egyébként nem csak a franciákhoz, hanem a britekhez, az amerikaiakhoz, a dél-afrikaiakhoz és a kínaiakhoz is elvezettek.

Az ügynek Franciaországban belpolitikai következménye is lett, egy gazdasági bűncselekményekkel foglalkozó szervezet, a Sherpa feljelentést tett a francia ügyészségen, azzal érvelve, hogy egy ilyen biztonságtechnikai felszerelés eladásához a kormány írásbeli engedélye szükséges, ez azonban 2007-ben elmaradt. A védelmi minisztérium munkatársa kénytelen is volt beismerni, hogy a „Sas” névre hallgató berendezés – amely képes ellenőrizni többek között a Hotmail, a Gmail és a Yahoo levelezését, valamint az MSN nevű chat-szolgáltatást is – nem szerepel az exportálandó termékeik listáján.

Az üzlet nyélbe ütésében egy bizonyos Ziad Takieddine nevű francia-libanoni fegyverkereskedő segédkezett, aki a francia szankciók 2004-es eltörlése után az első számú közvetítő lett a két fél között. Szintén a Mediapart tudósít arról, hogy Takieddine összesen hétmillió eurót kapott a francia Total gázipari cégtől, miután sikerrel kötött meg egy üzletet líbiai partnerekkel. Az összeget egy Brit Virgin-szigeteken bejegyzett offshore cég bankszámlájára utalták. Az üzletembert egy pakisztáni fegyverügylete miatt egyébként éppen a napokba kezdte vizsgálni a francia bíróság.


A Lockerbie-tragédia árnyékában

A franciákhoz hasonlóan a britek esetében is kiszivárgott néhány kínos részlet a Kadhafi-rezsimmel való együttműködésükről. Brit újságírók az egykori líbiai kémfőnöknek, Musza Kuszának az irodájában találtak rá olyan dokumentumokra, amelyek bizonyítják, hogy az MI6 (a brit hírszerzés) együttműködött Kadhafi rendszerével, segítve őt ellenzéki elemek felkutatásában és elfogásában. Konkrét példát is hoznak: az MI6 segítségével tartóztatták le azt az Abdul-Hakim Belhaj-ot, aki a forradalomban a tripoli felkelők parancsnokaként tűnt fel. Hogy véletlenül se történhessen félreértés, az MI6 még egy levelet is küldött Musza Kuszának, megerősítve érintettségüket az ügyben. „Ez a legkevesebb, amit tehettünk Líbiának” – áll a levélben.

Ami azért is megdöbbentő, mert a britek a líbiai hírszerzést teszik felelőssé az 1988-as Lockerbie-robbantásért, ami azóta is meghatározza a két ország kapcsolatát. A skóciai Lockerbie fölött felrobbantott, Londonból New Yorkba tartó utasszállító repülőgépen utazó 259 személy kivétel nélkül meghalt – köztük 189 amerikai állampolgár és egy kétgyermekes váci család is –, a szálak pedig Líbiához vezettek. A merénylet értelmi szerzőjét azonban csak 1999-ben sikerült letartóztatni: Abdel Baset Megrahi életfogytiglant kapott, azonban csak nyolc és fél évet ült le, 2009 augusztusában ugyanis váratlanul kegyelmet kapott, végső stádiumban lévő prosztatarákja miatt.

Megrahi azonban az orvosi szakvélemény ellenére nem halt meg néhány héten belül. Már ekkor lehetett sejteni, hogy valami bűzlik a történet mögött, de bizonyíték erejű dokumentumra a Wikileaks kiszivárogtatásáig kellett várni. A dokumentumok szerint Kadhafi egészen egyszerűen megfenyegette a briteket, hogy amennyiben nem engedik el Megrahi-t, annak „azonnali, súlyos és visszafordíthatatlan” következményei lesznek. Megrahi a nyomásnak engedve kiszabadult, Líbia pedig még aznap aláírt egy kereskedelmi szerződést a britekkel. A kiengedés feltételeiről való tárgyalást is Musza Kusza vezette.

A brit külügyminisztérium most a szabadon engedés felülvizsgálatát várja az Átmeneti Nemzeti Tanácstól. Ez utóbbi állítólag megígérte, hogy együttműködik a Scotland Yarddal, bár később Mohamed al-Alagi igazságügy-miniszter már az ügy lezárásáról beszélt.

Nyertesek és vesztesek

Ha vannak egyértelmű nyertesek a történetben – a franciák és a britek –, akkor kell lenniük veszteseknek is. Ezek azok a Kadhafival szoros kapcsolatot ápoló államok, amelyek éppen a jó viszony miatt vonakodtak elismerni az Átmeneti Nemzeti Tanács fennhatóságát, féltve addig megszerzett gazdasági pozíciójukat – elsősorban Kínára és Oroszországra kell gondolni.

Olaszország érdekes helyzetben van: kezdetben ellenezte a NATO-offenzívát, később azonban csatlakozott ahhoz, így megnyugodhat, az ENI-nek nem kell távoznia az országból. Róma abban is bízik, hogy Kadhafi zsaroló politikájával szemben az új vezetéssel egy korrekt és hatékony bevándorlásügyi stratégiát tudnak majd létrehozni, ami valamilyen úton-módon megszabadítja Európa déli államait az ezerszám érkező menekültektől.

Tóth Miklós

Nyitókép innen.

• Cimkék:
Kadhafi Franciaország olaj bombázás haszon

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére