Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Világhír
2011-11-22 20:00:00

„A piramisokat kellett volna fényképeznie, nem a tüntetést”

Így vallatták a Mindennapi újságíróját Egyiptomban

A mindennapi.hu újságíróját, Jászberényi Sándort letartóztatták Egyiptomban, amint egy tüntetésen készített fotókat és riportot. Az ő beszámolóját olvashatják.

Azért nem vert pofán a bottal, mert elbizonytalanodott. Egyébként nem viccelt. Úgy ütött meg egy férfit öt méterrel előttem, hogy fröccsent a feje. Eszméletlenül vitték ki a tüntetők a tömegből. Nekilökött a falnak, bevertem a fejem. Mire felálltam, már a torkomnál is volt a gumibot. Próbáltam valami rangjelzést keresni a golyóálló mellényén, a sisakján. Nem találtam. Egyiptomban nem szokás beazonosítani a katonákat. Gondolom, azért bizonytalanodott el, mert szőke és kék szemű vagyok.


Nem ütött azonnal


A kamera nem érdekelte a kezemben. Félhülyére verni a külföldieket csak februárban volt divat a forradalom alatt, ez is közrejátszhatott abban, hogy nem ütött azonnal. Meg a többi katona, aki figyelte a jelenetet. Nem is volt oka megütni, valljuk be.

Nem viselkedtem agresszíven, azonnal a falhoz lapultam, amikor láttam a rohamot. Mondjuk az a férfi sem viselkedett agresszíven, akinek eltörte az állkapcsát. Persze nem tudom, hogy pontosan mi történt, de reccsenni reccsent, fröccsenni fröccsent az a fej. Sajnos, nem sikerült megfotóznom az akciót, pedig már a képfelirat is beugrott: „A hadsereg és a nép jegyesek” .Ez volt az egyik szlogen a forradalom alatt.

„Bassbort” (Útlevél) – üvöltötte a katona. Az arcomba fröccsent a nyála. „Bassbort Agnabi” (Az útlevelet, külföldi). Három egyenruhás és két titkos rendőr állt körbe. Elővettem az útlevelem. Az izraeli vízumot keresték. Nem találták. Az egyik titkosrendőr nyugodt pofával zsebre vágta az útlevelemet és a Blackberrymet. „Akkreditált magyar újságíró vagyok” – kiabáltam. Ezzel csak az volt a probléma, hogy a sajtókártyámat a szeretőm lakásán hagytam, Kairó Má'ádi nevű kerületében. Nem tudtam igazolni, hogy mit is csinálok a tömegben.


Minden külföldi kém


Nem számítottam ekkora felhajtásra, amikor kimentem a tüntetésre. Szolid szakszervezeti megmozdulásként kezdődött az egész, ami mindennapos jelenség Kairóban. Alig voltak pár százan. A hadsereg azonban nem cicózott, kőkeményen oszlatott. Lőni most nem lőttek, és nem is hajtottak bele páncélozott járműveikkel a tömegbe, mint októberben. (A kereszténymészárlásról helyszíni tudósításunkat lásd: itt a szerk.) Maradt a szolid gumibot és könnygáz, amihez a forradalom óta hozzászokott az ember. Az egyetlen dolog, amire nem készültem, hogy kevés sajtós lesz kint az eseményen, ki fogok tűnni a tömegből.

Külföldinek lenni pedig nem éppen életbiztosítás Kairó politikailag aktív negyedeiben – arra ott vannak az üdülővárosok: Hurghada, Sharm Al Sheik, Dahab. Máshol könnyen nézik kémnek az embert.

A forradalom nem hozta el a változást a mindenkori kormányzat kommunikációjában ugyanis. Februárban a kormányközeli tévécsatornákon csont nélkül átment, hogy izraeli és amerikai erők állnak (évi másfél miliárd dollárt fizet az USA az egyiptomi hadseregnek) a Tahrír téri tüntetők mögött, ezt a retorikát pedig megtartotta a Mubárák-rezsimet követő Legfelsőbb Katonai Tanács is. Jelenleg a kormányközeli lapok szerint mindenki kém, „idegen érdekek által vezérelt”, aki kritizálni meri a rendszert, aki politikai, urambocsá' katonai objektum közelébe megy. Hogy egészen pontosan mi is számít katonai objektumnak, az vita tárgya, pláne egy olyan országban, ahol harminc éve van statárium. Az emberek jelentős része pedig beveszi ezt a baromságot.

Három héttel ezen sorok írása előtt például előállítottak egy olasz egyetemistát, aki egy busz ablakán keresztül fényképeket készített a Szuezi-csatornáról. Két hónapja kiutasítottak egy angol és egy német állampolgárt, szintén fotózásért. Jelenleg is börtönben ül Ala'a Abdel Fatah, a forradalom egyik legismertebb alakja, mert civilként megtagadta, hogy válaszoljon a katonai ügyészség kérdéseire, amikor azzal idézték be, hogy „izgató”, a katonai tanács-ellenes dolgokat merészelt leírni a blogjában. Szóval, volt bennem némi feszültség.


A fogda


Lökdösni kezdtek az egyik mellékutca felé, ahol a rohamkocsik várakoztak. Földön ücsörgő, teázó rohamrendőrök mellett haladtunk el. A fekete ruhájukon meglátszott a kosz. Üdítő érzés volt, hogy nem húztak csuklyát a fejemre, mint februárban. A kezeim sem bilincselték hátra, igaz, most is bökdöstek hátulról a gumibottal. Az jutott az eszembe, hogy fel kellene hívnom a követséget, jelezni feléjük, hogy éppen most állítanak elő, de ez nem az az ország, ahol hagyják telefonálni az embert. Feltettek egy rohamkocsira. Négy vigyorgó kiskatonával együtt ültem bent a kispadon. Velünk volt még két fiatal politikai aktivista. Rémület ült a szemükben. „Hová visznek?” – kérdeztem. „Pofa be” – jött a válasz.

Fél óra autókázás után egy rendőrőrs épülete mellett álltunk meg. Lerobbant épület volt, hulló vakolattal. Letereltek minket a kocsiról és a belső térbe vezettek. Különválasztottak a többiektől és leültettek egy szobában, egy íróasztallal szemben. Szőrös, kövér, szemüveges férfi jött kihallgatni, derékig kigombolt katonai ingben, kezében a telefonommal és az útlevelemmel.

„Sokszor járt Gázában” – mondta, tanulmányozva az útlevelem utolsó oldalán látható palesztin pecséteket.
„Ez a munkám, újságíró vagyok.”
„Vagy kém.”
„Nem vagyok kém.”
„Mit keresett kint a tüntetésen?”
„Fotóztam.”
„Mit fotózott?”
„A híreket.”
„Maga zsidó?”
„Nem, keresztény vagyok.”
„Be tudja bizonyítani, hogy nem zsidó?”
„Be. Kétféleképpen is.”
„Hogyan?”
„Egyrészt van egy egyiptomi sajtókártyám, másrészt nem vagyok körülmetélve.”
„Hol a sajtókártyája?”

Elmondtam. Röhögött. Átnyújtotta a telefonomat, hogy hívjam fel a szeretőmet. Kicsengett, Dina nem volt boldog, amikor elmondtam, mi van. Át kellett őt adnom a kihallgatótisztnek, aki szépen kikérdezte, hogy mit tud rólam, mióta vagyok az országban, mivel foglalkozom. Válaszolt a kérdésekre. Mondtam, hogy felhívhatjuk az Ál Mászri Ál Jóm szerkesztőségét is, főleg nekik dolgozom. Felhívtuk, igazoltak. Ezek után a kihallgatótiszt végignézte a szeptemberben készített videót a fiamról a telefonomon, majd utasított, hogy mutassam meg a képeket a kamerámon.

„Tudja, mi nem szeretjük, ha félreérthető képek jelennek meg a hadseregről a sajtóban” – mondta a fejét csóválva, amikor meglátta a rohamról lőtt képeimet.
„Mi félreérthető van egy fényképen?” – kérdeztem. Nem kellett volna.

Abban maradtunk, hogy elveszi a memóriakártyámat, mert nem volt engedélyem fotózni. „Fel kellett volna hívnom a kormányzati sajtóirodát Maszpíróban és jelezni feléjük, hogy jövök a tüntetésre.” Közben csörgött a telefonom. Dina volt az. Azt mondta, a lakásom közelében lévő kávézóban vár a sajtóigazolványommal. Közöltem a tiszttel mi a helyzet, bólintott, visszaadta a fényképezőgépem, a telefonom és az útlevelem, majd kikiabált a folyosóra egy kiskatonának. Azt mondta, kísérjen el a lakásomig, ott fénymásoljuk le a sajtókártyámat, majd hozza vissza a fénymásolatot. „Miért nem inkább a piramisokat fényképezi?” – tette fel a költői kérdést, ezzel búcsúztunk el. A kiskatona vezetett el a kijáratig. Másokat is kihallgattak, visszaverődött a falakról az éktelen ordítozás.

Odakint taxit fogtunk és elindultunk Dokki felé, ahol lakom. Útközben mélyeket lélegeztem az egyiptomi demokrácia egyre ritkulóbb levegőjéből.

 

Jászberényi Sándor

A nyitókép innen (a kép csak illusztráció)

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


A hét java

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.