Karácsony a kopt szegénynegyedben

Este kilenckor ördögöt fognak űzni az atyák

Szemétvárost nehéz megközelíteni decemberben. A főútról lekanyarodva egy idő után véget ér a beton, helyét a sárnak adja át. Az égetett szemét szaga keveredik a bomló szerves hulladék édeskés szagával. A sárban szamárkordék állnak beragadva, tulajdonosaik bottal verik az állatokat. A betonkapu előtt, mely szemétváros bejáratát jelzi, hatalmas tócsa áll. A szemétszállító kocsik kereke teljesen elmerül bennük, ahogyan átkelnek rajta, hogy Kairó belvárosába hajtsanak a szerves hulladékért.

Itt élnek azok a keresztények, akik biztosan nem fogják elhagyni Egyiptomot, bármennyire is rettegjenek a választásokon előretörő politikai iszlamizmustól. Ennek az oka roppant egyszerű: nincs rá pénzük. A szegénység mindenhonnan visszaköszön a városrészben: a málló, beázott házak homlokzatáról, a papírmasékból épített és a házak közé kifeszített keresztekről, a szeméthalmok tetején ülő és hasznos hulladékot válogató ötéves gyerekek piszkos arcából.
Azért jöttünk szemétvárosba, hogy lássuk, hogyan készül a karácsonyra egy átlagos egyiptomi keresztény család.

Első utunk a helyi kávézóba vezet, ahol ismerjük a tulajdonost. Uádie többször segített nekünk eligazodni a szegénynegyedben. Két kisgyereke egy nagy Szűz Mária plakát előtt mossa az edényeket, amikor belépünk. Alig van néhány vendég. Elmondjuk, mi járatban vagyunk, mire csóválni kezdi a fejét. „Az emberek félnek.” – mondja. „Nem fog veled szóba állni senki sem, ha csak az atyák erre engedélyt nem adnak. Szerintem menj fel a Sziklatemplomhoz.” Iszunk egy kávét és indulunk.
 

Krisztus jele

A Tímár Szent Simon templomban lázas készülődés zajlik az esti szertartásra. Az atya nem is ér rá velünk foglalkozni, az egyik önkéntes segítőhöz irányít. A fiatal férfi meglepődik kérésünkön, majd elmondja, hogy annak elviekben semmi akadálya sincs, hogy meglátogassunk egy-egy családot a böjt alatt, de, ahhoz, hogy a karácsonyt egy keresztény család körében tölthessük el bizony várnunk kell.

A kopt keresztények ugyanis az alexandriai kalendárt és Aranyszájú Szent János tanítását véve alapul január 7.-én ünneplik Krisztus születésnapját. Nagy valószínűséggel nekik van igazuk: a december 25.-i ünnep hagyománya csak Krisztus után 367-ben lett elterjedt a keresztények körében, ráépülve a régi pogány téli ünnepségekre. Az ünnepségig azonban böjt van: hívő keresztények nem esznek semmi állati eredetűt.

(kattintson a képre a galéria megtekintéséhez)

Határozott utasítást kapunk arra nézve is, hogy politikáról nem beszélhetünk. Az egyiptomi Kopt Keresztény Egyház, mely hagyományosan képviseli az országban élő keresztények érdekeit, jelenleg hallgat és kivár. Nem kommentálja például, hogy a választási eredmények szerint a jövőben aktívan fog beleszólni az az iszlamista mozgalom, a szalafik, akik ebben az évben több keresztény templomot is felgyújtottak. Arra sincsen szavuk, hogy a tehetősebb keresztények hullámban menekülnek az országból. „Azoknak az érdekeit próbáljuk képviselni, akik itt fognak maradni.” – mondja a férfi.

Kifelé jövet a templomból egy kis bódéba ütközünk. A bódé tetején angolul „tetoválás” felirat virít. Az egész intézményt Mar Girgis-hez (Girgis) címezték. Itt készülnek azok a vallásos tetoválások, melyek nemtől függetlenül mindenki testén megtalálhatóak Szemétvárosban. Krisztus jelének hordása ugyanis kötelező az egyiptomi keresztények között. A tetoválás készítésének pedig most van a szezonja.

„Keresztény vagy?” – kérdezi Girgis, a tulaj, megvilágítva a műintézmény névadásának körülményeit. „Az.” – mondom. „Nem akarsz egy tetoválást? Csak húsz font. (kb. 700 forint)”
A bódé polcain dombornyomott csempéken láthatóak a választható ábrák, melyet Girgis tintába márt, majd egy házilag barkácsolt, a '70-es évek börtönhangulatát idéző eszközzel körbevarrja a delikvens bőrén. Bár a lehetőségről lemondunk, érdeklődve figyeljük, hogyan készülnek a műalkotások.

„Tudod, a leggyakrabban karácsonykor, illetve Húsvétkor jönnek az emberek tetoválást készíttetni.” – meséli Girgisz egy fiatal fiú karját varrva. „A böjt miatt van. Az embereket ilyenkor eltölti Krisztus és a Szentlélek. Ezt szeretnék kifejezni a testükön is.”

Kérdezem, hogy ő és családja, hogyan készül az ünnepre. „Gyakorolom a szunnák tetoválását.” – mondja nevetve, majd elkomorul. „Erről tudod nem nagyon szabad beszélnünk, de mindenki attól fél, hogy ez lesz az utolsó karácsonyunk itt. Ha a szalafik kezdenek kormányozni ki fognak űzni minket a sivatagba.”

Miközben dolgozik elmondja, hogy az apjától örökölte az ipart. A tetoválási szokásokról is megtudunk ezt-azt. Például, hogy sem életkorhoz, sem vallásos ünnephez nincs kötve, az idejét általában a családok döntik el. A leggyakoribb időpont mégis Krisztus urunk világrajövetele.
Arra a kérdésünkre, hogy ki dönti el, milyen ábra kerül fel valakinek a testére, azt a választ kapjuk, hogy a vevő. A kereszt általában a leggyakoribb minta, de az évek múlásával a férfiak testére általában Szűz Mária illetve valamelyik szent képe is felkerül. Higiénai okai is vannak annak, hogy a tetoválások télen készülnek. Nincs forróság, a fertőzés esélye kisebb.

„A nagy fiam már Libanonban van.” – mondja Girgisz. „Ő legalább biztonságban van, mert ott a keresztények többségben vannak. Mi azonban, a kislányom, a feleségem és én itt maradunk.” Végignézzük, hogyan készül négy-öt tetoválás. Éppen indulni készülünk, amikor Girgisz megszólal: „Vacsoráztatok már? Ha nem, gyertek velem.”
 

Böjti vacsora

Bezárja a boltot és elindul a szerpentinen lefelé. Egy sötét kis sikátorban lakik a feleségével és a kislányával. Szívesen látott vendégek vagyunk, de arra megkér, hogy ne fényképezzük az otthonát. Szégyelli, hogy szegény. A lakás egyébként összesen két szobából áll, még négy család lakik a háztömbben. Egy WC-n osztoznak, mely az udvaron áll. Amikor Girgisz felesége meglát minket visszarohan a konyhába, hogy még két adag lecsót készítsen. Nem számított vendégekre. A földre terített matracokon ülünk egy darabig, Girgisz kislánya nem tud betelni a látványunkkal. Nem szokott a külföldiekhez. „Lemegyek, megetetem a karácsonyi lakomát.” – mondja Girgisz, mi pedig vele tartunk, hogy elüssük az időt, amíg a vacsora elkészül.

A lakoma a szeméttel teli udvar végében röfög, a moslékét Girgisz egy kék műanyagvödörben viszi a malacnak. „31.-én fogjuk levágni.” – mondja mosolyogva. „Nagy lakomát fogunk csapni, ha vége a böjtnek.” Nézzük a fekete malacot. Csenevész jószág. Az ól, ahol tartják azonban jól álcázható. Pillanatokon belül be lehet takarni szeméttel, ha a hatóság el akarná vinni az állatot. Ami elég gyakori dolog, ugyanis Egyiptomban tilos disznót tartani.

Miután végzünk a malacetetéssel, visszatérünk a lakásba elfogyasztani a vacsoránkat, ami egyszerű lecsó kennyérrel, a böjt miatt. Girgisz, a kislánya és a felesége érdeklődve figyel minket. Vendégként nekünk kellene mondani az asztali áldást, de nem tudjuk arabul. Girgisz látva zavarunkat átveszi a szót. Hang nélkül eszünk, jobb kézzel tunkolva a kenyeret a tálba. Miután végzünk Girgisz felesége leszedi az asztalt és kimegy a konyhába. „Hát nem tudom milyen lesz a karácsony, fiúk.” – mondja Girgisz. Elkezdi mondani arabul a miatyánkot. Még a felénél sem tart, amikor a távolban felcsendülnek a müezzinek.

Jászberényi Sándor

• Cimkék:
Karácsony keresztények koptok

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére