Hogyan lett egy üres irodaépületből közösségi ház Venezuelában?

Dávid tornya, a szegények menedéke

A gigantikus vállalkozás annak idején finanszírozási nehézségek miatt megrekedt, a semmibe vezető lépcsőkkel és kongó tárgyalótermekkel teli épületben pedig ma mintegy 2500 szegény ember talált otthonra, akik jól működő közösségként szervezik meg életüket.

A lakásfoglalás nem bűn

Ha körülnézünk, az ingatlanokkal való spekulációk, illetve az önkormányzatok forráshiánya miatt számos ingatlan áll üresen, évről-évre egyre jobban málló falakkal. Ezek nem ritkán hatalmas eszmei és anyagi értéket képviselnek – elég, hogy ha csak a harminc éve pusztuló Várkert Bazárra gondolunk. A világ szinte minden nagyvárosában számos ház áll üresen, ezért nem csoda, ha sokan úgy gondolják: Miért ne költözhetnének be egy üres házba azok, akiknek nincs fedél a fejük felett?

Néhány országban – elsősorban a lakásfoglalók egyik paradicsomának számító Nagy-Britanniában – az üresen álló lakásokba beköltözőkkel szemben a jog igen megengedő, ezért számos lehetőség nyílik az otthonkeresésre. Ezeket az illegális lakásfoglalókat hívják világszerte „squatter”-nek, a helyi jogszabályok szürkezónájában, fél-legálisan lakott helyet pedig „squat”-nak. Az életforma – csúnya anglicizmussal: „squattolás” – nem szükségszerűen jár együtt a nélkülözéssel. Nyugat-Európában vannak gyönyörű foglaltházak is, szépen rendben tartott kerttel és egyedi stílusban kialakított lakásbelsőkkel. A squttolásról elmondható: ahány squat, annyi szokás. A dániai Christianában a foglalt házak egy egész ellenkulturális negyedet alkotnak, harcos anarchista aktivistákkal, nyílt droghasználattal és avantegarde művészeti projektekkel. Ezzel szemben Angliában előfordulnak olyan squatok, melyek igazi polgári lakásokként működnek.

Lakóközösség a felhőkarcolóban

Míg azonban Európában a lakásfoglalás azért leginkább az avantgárd művészek, a hippik és más alternatív életformára vágyó emberek életmódjához tartozik, addig Caracasban – a harmadik világ ezernyi városához hasonlóan – sokkal inkább a puszta kényszer vitte az embereket az üresen álló Dávid Toronyba. Hugo Chavez baloldali „forradalmi” kormányzata alatt ugyanis az emberek 51 százaléka még mindig lepattant nyomornegyedekben él, és a lakáshiány mára egészen aggasztó méreteket öltött – egyedül a fővárosban 400 000 ház hiányzik. A nyomasztó lakáshiány, valamint a Chavez-kormányzat elnéző hozzáállása a különféle földfoglalások és eltulajdonlások iránt együttesen azt eredményezték, hogy a „squattolás” ezrek számára vált a lakhatás egyetlen járható útjává.

A bankcsőd miatt félbemaradt Dávid Tornyát négy évvel ezelőtt fedezték fel maguknak a lakásfoglalók, ekkor mintegy háromszázan költöztek be az akkor már másfél évtizede üresen álló épületbe. Bár a toronyház nélkülözött minden komfortot, a lakók száma meredeken nőtt, és mára elérte a 2500 főt. Az tény, hogy Dávid Tornya nem éppen egy álomotthon. Nincs csatornázás és nincs vezetékes víz, az épület nagy része állandóan sötétbe burkolózik, és lift híján a felsőbb szinteken lakók minden nap hosszú és kimerít lépcsőzésre kényszerülnek. A torony omladozó részei – bár maga az épület statikája kifogástalan – kiszámíthatatlan veszélyeket is tartogatnak. De amellett, hogy számos embernek ez a felhőkarcoló jelenti az otthont, sok szegény számára a boldogulást is nagyon megkönnyíti. Nem kell ugyanis hosszú órákat utazni a munkába a külvárosokból, a belvárosi munkalehetőségek elérhető közelségben, szinte a küszöbön hevernek.

Az emberek a nehézségeket összefogással hidalják át. A lakók emeleti koordinátorokat választanak maguk közül, akik felelősek az alapvető szolgáltatások működtetéséért, illetve a lakók emeletek közti elosztásáért – a napi lépcsőzésre képtelen idősek számára például az alsóbb szinteken biztosítottak helyet. Az ittlakóktól havi mintegy 4000 forintnak megfelelő venezuelai bolívart kérnek a különböző közös költségekre, a gyerekek játszótermére vagy a földszinten kiépített templomra. Ezen kívül az emberek maguk szervezik meg az épület felügyeletét, az alapvető egészségügyi ellátást, illetve a szabadidős tevékenységeket.

A lelkész is hordja a cementet

„Ez egy város a városban, üzletekkel az emeleteken, netkávézóval, fodrászattal, és más efféle szolgáltatásokkal.” – méltatta a Guardiannek Dávid Tornyát a lakásfoglalásokkal foglalkozó ügyvéd, Leo Alvarez, majd hozzáteszi. – „És képzeljék, ez a közösség valóban működik, pedig itt egyetlen autoritás sincs – leszámítva a lelkészt.”

Ez a lelkész Alexander Daza – Dávid Tornyán belül csak „A Fiú” (El Niño) –, aki azonban elhárítja magától a „vezető” titulust. „Én is ugyanazt a munkát végzem, mint a többiek, a cement cipelésétől kezdve a villanykörte kicseréléséig. Talán a személyes példamutatásom miatt tekintenek rám a többiek vezetőként, mint egykor Jézusra vagy Che Guevarára.” – a szokatlan összehasonlítás után pedig hozzáteszi: „Itt minden törvényesen működik. Senki nem próbál meg kilakoltatni, sőt, a hatóságok kifejezetten barátságosak velünk.”

A sikerek ellenére Dávid Tonyának jövője igencsak bizonytalan. Egyesek szerint sokkal jövedelmezőbb lenne, ha az ingatlant végre eredeti céljának megfelelően hasznosítanák. José Alejandro Santana, a Központi Egyetem építészprofesszora szerint például „az irodák bérleti díjaiból minden itt élő számára biztosítani lehetne egy megfelelő komforttal rendelkező lakást.” Mike Davis urbanisztikus viszont amellett, hogy Dávid Tornyát az olajbevételekben dúskáló Chavez-rezsim lakáspolitikai kudarcának mementójaként említi, magát a kezdeményezést példaértékűnek tartja a maga mikrorendszereivel és „csináld-magad” hozzáállásával.
 

Tóth Gergely

(fotók: The Guardian)

• Cimkék:
Dávid tornya squat szegénység hajléktalanság

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére