Te vagy az igaz keresztény?

Ezt a korlátolt szeparatizmust még viccesnek is tartanám, de nagyon nem az.

Szerintünk ugye vannak a keresztények és a világiak, és az egyik csoport (ha törik, ha szakad) a mennybe jut, a másik elkárhozik. Eddig akár rendben is volna.

De ha ahhoz a csoporthoz tartozol szerinted, aki mennybe jut, akkor mit nyeszteted azzal a másik csoport tagjait, hogy ha olyanok nem lesznek, mint te vagy, mennek a levesbe? Ez szerinted vonzó? Te így lettél hívő? Ha ennyire el vagy telve magadtól, és ennyire nem szereted a másikat, akkor hagyd inkább békén; ülj otthon vagy az ötfős bibliaórán, ahol együtt szidolozhatod az üdvösséged a többi képmutatóval.

Akinek fenti dörgedelem nem inge, ne vegye magára. Ja, és nem azért mondom, mert jobb fej lennék, hanem mert haragszom magunkra.

Van ez a katolikus-református törésvonal ötszáz éve, de jóval kevésbé kínos, mint az ökumené nevű modern porhintés. Ez már a hazugság világméretű mozgalmává nőtte ki magát: leülünk megtartani a Nagy Párbeszédet, csak épp a hátsó szándékainkat nem fedjük fel. A katolikus azt gondolja: vissza kéne vezetni az elveszett protestáns báránykát az anyaszentegyház kebelére; a protestáns azt, hogy meg kell térítenie szegény katolikus testvért a bálványimádásból. A reformátusok például rendre a katolikusokkal szembeni küzdelmet tekintik a reformáció örökségének, ami ordas tévedés. Ideje volna észrevenni, hogy a reformáció és az ellenreformáció ideje is elmúlt. Jó lenne rájönni, hogy nem egymás egyházait kell megreformálnunk, hanem magunkat, először legalábbis. 

Az ördög meg röhög, mikor a misszióban a bennszülöttek azt hallják az újra-újra feltűnő keresztény csoportoktól, hogy „az előzők hülyék voltak, ne hallgassatok rájuk, mi képviseljük igazán Jézust”.

És az a leggázabb, hogy a szeparatista hívő számára nincs megállás. Ma például a katolikusok az ellenfelei, holnap már a többi protestáns. Holnapután saját gyülekezetében fog körülnézni, hogy ki az, aki nem is igazi hívő, mert másképpen gondol dolgokat. Megszervezi csoportját a maga képére és hasonlatosságára, de még nincs készen. Kiderül: e csoportban is vannak, akik „alapkérdésekkel nincsenek tisztában”, és ha nem sikerül őket jobb belátásra bírni, akkor „sajnos, el kell köszönnünk.” Ismerős?

A szeparatista végül maga marad. Ezt nem is bánja, mert azt képzeli, ez lesz a páros magány: csak Ő és Jézus a tengerparti alkonyatban, ahol lágy, távoli zene szól és végre nem ugat senki; csönd van, leszámítva a hullámtörés biztonságos robaját, a Mester szelíd dörmögését és a jég csilingelését a koktélos kehelyben.

Halálos tévedés! Jézus nem lesz ott. Azokkal volt, akiket elüldöztél, akik hitét kétségbe vontad; a baptistákkal volt, akiket vízbe fojtottál, az arminiánusokkal, akiket felakasztottál, a gályarabokkal, akiket szögön térdeltettél és megkorbácsoltál, az ateistákkal, akiket lehülyéztél és megaláztál. Egyedül maradsz végül, és bizony ez maga a kárhozat. Mert Jézus és az üdvösség csak az egyházban, a megváltottak igen sokszínű közösségében található. Extra ecclesiam nulla salus.

Nem azt mondom, hogy hitelveinket feladva boruljunk egymás kebelére, és akkor majd tapsolnak az angyalok; dehogy. Magam speciel nyakas magyar kálvinyista vagyok, ráadásul az ún. dordrechtiánus (ötpontos) fajtából. Megkereszteltetem a gyerekeimet, és nem értek egyet a baptistákkal abban, hogy nem kéne. Nem beszélek (érthetetlen) nyelveken, nem támasztok fel holtakat, a tenyeremből nem árad bioenergiaként a Szentlélek, és nem értek egyet azokkal, akik szerint mindez hiányosság. A szenteltvízzel meg a kegyképekkel a világból ki lehet kergetni, teológiai megfontolás okán nem megyek misére, és nem tartom valószínűnek, hogy valaha Máriához meg a szentekhez fogok imádkozni. Ráadásul az aktuális álláspontomat a lehető legjobbnak tartom. (Ahogy az szokás.)

Mindazáltal tiszta és őszinte beszélgetéseket tudok folytatni pünkösdi, katolikus, baptista vagy akármilyen testvéremmel, és együtt tudok velük imádkozni, ha közben senki nem nyomul a specialitásaival (én sem). És azt is megvallom, hogy kész vagyok feladni bizonyos premisszáimat, ha valaki a Bibliából jobbról győz meg. Számomra ez a reformáció öröksége: nem a teológiámba vagyok szerelmes, hanem az Önkéntes Véradóba – a mindannyiunkért önmagát áldozó, minket szüntelen megújítani kész Jézusba, fülig. Mert tudom róla, hogy mindannyiunkat a hülyeségeink ellenére forrón és őszintén szeret, és ez attól függetlenül igaz, hol tartunk az ő megismerésének útján. Egy táborban vagyunk: bukott, kereső, fölfelé kapaszkodó emberek.

És ő, akit rendszerint kiüldözünk e táborból, még mindig a kezét nyújtja felénk. Nem kéne abbahagyni végre a reakciós mocskolódást, mások meggyőződésének kipellengérezését?

Notabene a „keresztény” jelző nem öndefiníció. Ezt mások mondhatják ránk, ha megérdemeljük. A keresztény eredetileg az jelenti: krisztusi, Krisztushoz tartozó. Az első egyháztagok nem magukat nevezték így: rájuk aggatták e jelzőt Antiochiában. És tudjátok, mi volt a Krisztushoz-tartozásuk hitelesítő pecsétje? A következő: „nézzétek, mennyire szeretik egymást.”

Ezzel hogy állunk? Például a krisztiánus trollokat kérdem. A Tóta W. Árpáddal csinált interjúm alatt olyan gyalázkodások jelentek meg, hogy Tóta végül beírt: „miattatok aztán nyugodtan visszamászhat Jézus a keresztre.”

Bántó? Igen. De érthető.

Balavány György

Balavány György összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére