Nyugdíj: gáz, ha nincs bajom az államosítással?

Azt figyelem, hogy ezt az egész nyugdíjazást alapvetően gazdasági kérdésként kezelik a, mondjuk így, vitában álló felek. Pedig elsősorban nem gazdasági, hanem erkölcsi kérdés. Adva van egy társadalmi  réteg, mely közkeletű és csúnya szóval inaktívvá lett, megöregedés okán. Ha pusztán gazdasági megközelítést alkalmazunk, az életben tartásuk már nem annyira költséghatékony, mint mondjuk az aktívaknak.

Sőt, egyáltalán. Most akkor mi legyen?

Hát legyenek eltartva szépen, csupán azért, mert felnevelték a kvázi aktív generációt, akik például mi vagyunk. És az ráadásul, többnyire, nem is volt könnyű. Vagyis minden akadályt el kell hárítani, ami a nyugdíjazást gátolja. 

Stimmt, mondja a jámbor olvasó, de ki fizessen, és miből?

Szerintem az állam, és legyen neki miből. S akkor most lehet sziszegni, komcsizni, demokratázni, kádárreflexezni meg ilyenek.

Attól tartok, feleym, masszívan túlkompenzálunk, mikor az államra úgy tekintünk, mint aminek  megtörtük szörnyű uralmát a rendszerváltozáskor, és akkor jön el a Nagy Frankó, ha az élet minden területén átveszi az állami helyét a magán.

Mert hát mi is az állam voltaképp?

Lehet fölöttünk álló, központi bürokrácia; ellenérdekelt fél, amelytől meg kell óvnunk magunkat, mert folyton ellenőriz és beleszól, pedig puszta absztrakció, és főleg személytelen, tehát nem lehet kidobni az ablakon, de még csak  vitába se lehet vele szállni, mert várjon a kezelő jelentkezéséig.

Extrém esetben lehet egy bizonyos személy, például ikszedik Lajos, vagy Ferenc, s valahány név a naptárban. Az még rosszabb. 

És lehet közjószág, vagyis mindaz az intézmény, amit a boldogulásunk érdekében tartunk fenn az úgynevezett adónkból. Ha az állam az, amit a közösség hoz létre és tart fenn, vagyis ha mi vagyunk az állam, vagyis ha megint lenne értelme annak a szónak, hogy mi, és ebben a relációban nem az „ellenérdekeltség” volna az alapvető szemlélet, az lenne jó.

És ez nem kommunizmus, hiszen Otto von Bismarck nem igazán volt kommunista, mégis létrehozta a jóléti államot, s benne (1882-ben) a nyugdíjrendszert; e modell egyik előfutára volt a szintén nem túl kommunista Kálvin Genfben, a XVI. században.

És persze adódott számos más kegyelmi időszak a történelemben. Az Ószövetség népe életében például az időseket automatice eltartották a fiatalok, és volt közös vagyon, de mennyire. És hát adózni a klasszik hellén demokáciákban nem nyűg volt és jajnekem, hanem státuszszimbólum. Az adózás, a felelős részvétel avatott kompetenssé, polgárrá, a közösség tagjává.

Némiképp boldogabb országokban ma is az állam dolga a szociális ellátórendszer fenntartása, valamint az oktatás és a nyugdíj, és ebből azért nem lesz úgynevezett paternalizmus és ellustulás (vagyis hogy minek gürizzek, majd eltart az állam), mert a történet alapvetően nem erről, hanem a közös felelősségről szól, aminek igen fontos része a szolidaritás. 

Aki meg az öngondoskodást akarja választani, annak lehessen, hogyne. De ne várjunk öngondoskodást azoktól, akik rólunk gondolkodtak eddig, ennyi.

Balavány György

Balavány György összes blogbejegyzése

• Cimkék:
állam nyugdíj szociális öngondoskodás

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére