Isten engem elgáncsolt

Harmadik napja izzadok a takaró alatt, az összes légzőszervi csomópontom begyulladt; javulást várok, de csak rosszabbodom, és azon töröm a fejem, hogy miért. De nem csak az én pitiáner bajom miért – a baj miért, úgy anblok. Behúztam a laptopot a takaróm fülledt sátrába, interjút szerkesztek (show must go on), híres ember mondja benne: az Isten jósága és mindenhatósága egyszerre, na ez az, amin a keresztény koncepció megbukik. Az Isten vagy jó, vagy mindenható; a kettő együtt sajnos nem megy.

És tényleg.

Vegyünk például engem. Ha megakadályozhattam volna a holokausztot, Hiroshimát, a beszlani iskoladrámát vagy a japán földrengést, megakadályoztam volna? Meg hát. És miért? Nyilván, mert szorult belém némi felelősségérzet, irgalom, ilyesmi. Isten megakadályozhatta volna? Nyilván. De nem akadályozta meg.

Istenem, lehet, hogy én irgalmasabb vagyok nálad? De akkor milyen Isten vagy te?

Távol legyen, hogy az én kis szenvedésemet a nagy történelmi kataklizmák áldozataiéhoz hasonlítsam, mégis van közös halmazuk, amennyiben a kis baj is baj. Mármost aki szerint egy tökéletesen jó és tökéletesen mindenható Isten világába a lehető legkisebb baj sem fér bele, annak igaza van, azt hiszem.

De azt is hiszem, hogy nem véletlenül hörgök és vonaglok itt harmadik napja, várva, hogy jobb legyen, ami egyre rosszabb; Isten akarta így. Elgáncsolt. És hiába töröm a fejem, legföljebb tippjeim vannak, hogy miért. Lehet, hogy meg akarja mutatni: nélkülem is tűrhetően forog a világ, ne higgyem már, hogy nekem kell pörgetnem. Erre azt tudom mondani: Uram, nyertél, fölkelhetnék? Nem kelhetek föl. Lehet, hogy most fenyít valamelyik pofátlanabb cikkemért. Lehet, hogy mint minden szenvedés – háborúk, járványok, ínségek, keresztény trollok a bejegyzéseim alatt – ez is arra való, hogy Jézusra emlékeztessen. De lehet, hogy csak a tűrőképességemet edzi. Vagy azt teszteli, mikor hagyok föl a miértezéssel. Ahogy Hajas Tibor mondta az élete ars poetica-jaként: „nem tudom, tényleg nem tudom.”

Mindenesetre: ha Isten meg tudta teremteni a világot ex nihilo, akkor neki a többi már smafu, akár teremthet még tízet. (Az is lehet, hogy az egészet tegnap teremtette, a hosszú cselekménysorokat tartalmazó memóriákkal meg az összes régiségre utaló nyommal: kopott utcákkal, lapjaikra hullott Bibliákkal, temetőkkel és üledékrétegekkel; valójában sosem volt Auschwitz, a nagyapám sem volt, én is csak tegnap óta vagyok, persze egyből betegen.) Meg tudja tenni azt is, hogy most, rögtön meggyógyít. Ha valamelyik kisfiam megtehetné, megtenné.

Ha a mindenható és tökéletesen jó Isten elgáncsol és nem emel föl, akkor ezzel célja van. Gondolom, az áldott valami a célja, ami a baj mélyén rejtőzik. Az a pillanat lehet a célja, amikor átédesedik minden; világossá lesz, hogy a rabság értelme a szabadulás, a háborúé a béke, a betegségé a gyógyulás. És világos lesz, hogy a bűn értelme a bocsánat.

Abban a pillanatban, mikor találkozunk, és az ölébe vesz, és a hűvös kezét ráteszi a homlokunkra, a lázas miértjeink le fognak csillapodni. Az jó lesz, nagyon. Annyira, hogy egy pillanatra, riadtan, talán azt gondoljuk: nem is tarthat örökké.

Pedig de.

Balavány György

Balavány György összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére