„Igyatok a bölcsesség vizéből” – mondja a zsoltár

Új kutatás: hogyan reagál a testünk a vallásra?

Ha az ateista és a vallásos világkép közötti különbséget keressük, az emberi testre is figyelmet kell fordítanunk. A test a vallásos hit megértésében azért is fontos, mert a vallásgyakorlás és a hit közti különbséget is pontosabban megérthetjük. Kissé nagyobb távlatból nézve a dolgot, nézzük, milyen változások következtek be a jelenlegi tudományos kutatásban. Ezek az új tendenciák a testünk és az önismeretünk, illetve világértelmezésünk közötti kapcsolatokat vizsgálják.

Az első lépés a kognitív tudomány, pontosabban a kognitív tudomány radikális megkérdőjelezése. A közelmúltban számos filozófus és tudós is felvetette, hogy a huszadik század közepén kialakult elképzelés az emberi agy, illetve elme kognitív funkcióiról nem ad teljes képet. Az alternatív nézetet gyakran megtestesült megismerésnek nevezik. E kutatási irányzat szerint a testünk alapvető szerepet tölt be a világgal való kapcsolatunkban. A test nem pusztán az agyat támogató életfenntartó rendszer, és nem is csak az érzékleti ingerek forrása. A test alapvető szerepet játszik a gondolkodás formálásában.

Megfigyelték például, hogyan használjuk a kezünket, miközben érvelünk. „Egyfelől” – mutatjuk –, „és másfelől” . Azért játszhatunk így a lehetőségekkel, mert a testünk lehetővé teszi, hogy szimbolikus képet alkossunk egy komplex helyzetről. Így egyszerre tarthatunk észben két gondolatot, amelyeket egy konténerben tárolt agy – vagy, merjem-e mondani, egy analitikus filozófus – kölcsönösen összeférhetetlennek nyilvánítana. A testünk teszi lehetővé, hogy gazdag kognitív világban éljünk.

A kutatók azt a kérdést is felteszik, miért olyan buta még mindig a Google. Az egyik lehetséges válasz az, hogy noha az online kereső hatalmas adatbázisokra támaszkodhat, egy alapvető dolog, az élő test, hiányzik belőle. Kérdezzük meg például a Google-t arról, esik-e kint. Teljesen értelmetlen találatokat kapunk, noha számunkra a kérdés tökéletesen értelmes. Intuitív tudásunk van a „bent” és a „kint” jelentéséről, mivel vannak a testünkön kívüli és belüli folyamatok. Azt is mondhatnánk, természetes számunkra, hogy egy ablakon nézünk ki a világba. A skizofréniában viszont gyakori, hogy a betegnek nincs világos képe arról, mi van bent és mi van kint. Ezért a magától értetődő értelmezésekhez nem fér hozzá, összekeverednek a kívülről és a belülről jövő jelek, és ez rendkívül ijesztő élmény.

Az idegtudomány újabb bizonyítékokat szolgáltat. A jobb agyféltekénkben jóval több idegsejtek közti kapcsolat van, mint a bal féltekében. Ennek következtében ha a jobb féltekét aktiváljuk, kitágul az érzékelésünk, új összefüggéseket veszünk észre, nyitva állunk addig ismeretlen és váratlan élményekre. A bal agyfélteke azt tudja csak megragadni, amit már ismer. Örömmel tudósít értelmes érvekről, viszont visszaszorítja a képzelőerőnket és az érzelmeinket.

Ezek a megfigyelések az emberi fejlődéssel foglalkozó kutatásokkal is egybecsengenek. Egyre világosabb, hogy a test működése elsődleges szerepet játszik abban, mit tekintünk igaznak vagy hamisnak, megbízhatónak vagy kétségesnek.

A folyamat akkor kezdődik, amikor egy csecsemő megpróbálja értelmezni a világot. Számos tanulmány jut arra a következtetésre, hogy a megismerés első lépése annak érzékelése, amit befogad a testbe, illetve amit visszautasít. A jó táplálék azért jó, mert a gyermeket fizikai és pszichológiai értelemben is táplálja. Amikor a csecsemő elutasítja a cumisüveget vagy az anyai mellet, annak nemcsak az az oka, hogy problémái vannak a táplálkozással: bizalmatlanságot is kifejez.

Ez a korai emberi tapasztalás, úgy tűnik, a felnőttek gondolkodását is meghatározza – a nyelv is hordozza a nyomait. Ha nem bízunk valamilyen állításban, „nem vesszük be” – mint a csecsemő, ha visszautasítja az ételt. Ha viszont nagyon erős meggyőződésünk valami, „legmélyebb” meggyőződésnek nevezzük. „Igyatok a bölcsesség vizéből” – mondja a zsoltár. Ez nem puszta metafora.

Nézzünk egy teljesen más kutatási területet: a történelmet. Az új tudományos hipotézisek szerint a modern kor kezdetén alapvető változás következett be abban, ahogyan a test és a hit viszonyát felfogjuk.

Az egyik lényeges lépés a vérkeringés 17. századi felfedezése. Ezután a testet zárt rendszernek tekintették, az orvosok mind nagyobb figyelmet fordítottak a fertőzésre, vagyis arra, minek szabad és minek nem szabad belépnie a testbe. Orvostudományi szempontból ennek nyilvánvalóan nagy jelentősége van. De együtt járt néhány ismeretelméleti változással is.

Vegyük például a brit empirikus filozófiát, amely nagyjából ugyanebben az időben jelent meg. Hasonló logikát alkalmaz: szkepszissel fogadja, ami az érzékszerveken keresztül „lép be” a testbe. Ezeket „az adatokat” ellenőriznünk kell, mielőtt engednénk, hogy a gondolat megtelepedjék az elménkben. Az objektív tudás – a testtől független érvényesség – ebben a hagyományban értékesebb, mint a szubjektív tudás, amelyre „befelé” tekintve, introspekcióval teszünk szert.

Következésképp a modern szkeptikus gyanakodva figyeli a szubjektív meggyőződéseket. Arra teszi a hangsúlyt, milyen módokon tévesztjük meg magunkat, de nem szentel figyelmet az egyén csodálatos megkülönböztető képességének. Azokat az igazságokat, amelyekre csak közvetlen tapasztalással tehetünk szert, vagyis engedjük, hogy „áthasson” bennünket, figyelmen kívül hagyja.

A kortárs ateista tehát elismerheti, hogy az egyházi szertartáson való részvétel élménye nagyon fontos, vagy hogy az imádság sokat segít abban, hogy a hálánkat kifejezzük. Ugyanakkor igyekszik ezeket a tevékenységeket elhatárolni – karanténba zárni –, oly módon, hogy pusztán esztétikai élménynek vagy eszköznek tekinti őket. Nem fogadhatja el, ha valaki olyan folyamatként értelmezi az imádságot vagy a szertartást, amelynek során az egyén áthatolhatóvá válik az isteni számára.

Az új kognitív és kultúrtörténeti elképzeléseknek további következményeik is vannak a vallás megértése szempontjából. Ha például a vallási narratíva a tágabb összefüggésben való jelentéskeresésre, a holisztikus szemléletre helyezi a hangsúlyt, a kereső ember a legtöbbet a megtestesülő tudáson keresztül tanulhat. Ezért lehet talán a meditáció olyan megvilágosító erejű: a figyelmet olyan megtestesült tapasztalatokra irányítja, mint például a légzés, tehát olyan neuronokat aktivál, amelyekről azt sem tudtuk, hogy van nekünk. Ez vezet az elme kitágulásához.

Ha a vallásos érzékenységnek testi megalapozásra van szüksége, az magyarázza a vallások által előírt zarándoklatok, liturgiák és szertartások jelentőségét, valamint az élet strukturálására irányuló útmutatásokat. E tevékenységek során „elengedünk” dolgokat, míg más dolgokat „befogadunk”. Felkészülünk az élet újfajta megtapasztalására, megvilágosodunk. Ennek eredményeképpen először a test tapasztalja meg a hitet. A hit természetesen időnként dogmává igyekszik válni, noha az értelem a leginkább appan segíti a tapasztalást, hogy tudatosítja és elmélyíti. Mint a francia költő, Yves Bonnefoy mondja: a „‛testetlenítés‛ „rossz irányba fordult vallás”.

Mint Pascal mondja, a szívnek megvannak a maga érvei. Az új kutatási eredmények azt látszanak igazolni, hogy ez a régi belátás nagyon is igaz.

Mark Vernon – The Guardian
 

• Cimkék:
test vallás tudomány szkeptikus ateista

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére