Arany, tömjén, mirha

Napkeleti bölcsek ajándéka

Arany

Az aranyat az ókorban a Nappal azonosították, így általános erősítő tulajdonságában hittek.
Mózes az Aranyborjút összetörte, a port vízben keverve népével megitatta. Az ókori egyiptomiak 5000 évvel ezelőtt fogyasztottak aranyat mentális, testi és spirituális tisztulás céljából. A kínai orvoslásban is szerepet kapott az aranyat tartalmazó életelixír. A Salernoban, a 12. század során megszületett receptgyűjtemény, a Circa instans már egy teljes fejezetet szentelt az arany gyógyító erejének: lepra, lépbetegségek, melankólia, gyomorbántalom és eszméletvesztés esetén ajánlotta az aranyforgácsok feloldását javasolta borban, vízben vagy gyümölcslében. Kauterizáció, sebkiégetés céljára a Circa instans az arannyal bevont eszközöket tartotta hasznosnak.

Paracelsus nyomán a középkori Európában, például végtagfájdalmak kezelésére, széles körben használtak aranyból készített italokat. Úgy tartották, hogy az aururm fulminans nevű medicina megizzasztja a beteget, eltávolítja a káros anyagokat, csökkenti a hányingert, gyógyítja a himlőt és a kanyarót. Aranyból és antimonból féreghajtó tinktúrát készítettek, de a nemesfém használatos volt szemcsepp formájában is. A 19. században arany-tetrakloriddal szifiliszt, bőrtumorokat, arcon és méhnyakon létrejövő fekélyeket is kezeltek. Az ammónium-aurátot lázban és „ideggyengeségben” alkalmazták. Hólyagos bőrbetegségekben intrakután (bőr alá juttatva) is adtak aranyat. Az arany orvosi alkalmazását chrysotherápiának nevezték el.

Robert Koch fedezte fel az arany tuberkulózis elleni hatását. Az 1900-as évek elejére az arany azonban már csak a rheumatoid arthritis kezelésében volt használatos: kezdetben a bőr alá, az érintett ízületekhez aranylapocskákat ültettek be. A parenteralis (a tápcsatorna megkerülése, pl. infúzió általi) kezeléseket Forestier vezette be. Az intravénás vagy szájon át alkalmazható aranyvegyületek az ízületi bajok terápiájában máig választható szerek.

Bizonyos kutatások arra utalnak, hogy az arany a tévesen aktiválódott immunrendszert, a gyulladást gátolja és megakadályozza bizonyos daganatok növekedését. Az ezt alátámasztó emberi adatok azonban még hiányosak. Az aranyvegyületek mellékhatássál is járnak (a betegek 50 százaléka számol be ilyen panaszról), ezek a következők: bőrviszketés, kiütés, fémes szájíz, hasmenés, májkárosodás, vérzékenység, izgatottság. A reumatológián kívül ma már csak a fogászatban használnak aranyat orvosi célra.

Ma a természetgyógyászatban alkalmazzák – a  webáruházakban elérhető – az aranykolloidot. Ezt először Michael Faraday állította elő elektrolízissel, s az eredeti készítmény mindmáig látható a Londoni Természettudományi Múzeumban. Jelenleg, többek között, agyi teljesítményfokozásra, iszákosság, szénhidrátfüggőség, elhízás ellen fogyasztják, de mindez tudományosan nem megalapozott.

Tömjén

A tömjénfa hazája Omán. Ez a terület az ókor és középkor kereskedelmének egyik központi helyszíne volt. A Boswellia nemzetségből származó 13 fafaj közül a leginkább a B. sacrát tisztelték. A 4-5 méteres fa kérgét megsértve, a belőle kicsurgó és megszáradó gyantaszerű nedvet nevezték tömjénnek (olibanum). A kevésbé értékes fafajok Szomália, Kelet-India erdeiben nőnek. A karavánút, melyen az értékes árut tevékkel szállították, a mai Ománból Jemenen át húzódott, majd a Vörös-tenger mentén tartott tovább észak felé. Az út mentén a Boswellia számos fajával találkoztak, így a tömjénből is többféle minőséget árultak a kereskedők. Alexandriában már az ókorban széles körben hamisították. Az ókori Egyiptomban Ámon-Ré napisten előtt füstölőként volt szerepe. Balzsamozáskor az ég felé szálló tömjénfüst azt jelképezte, hogy az elhunyt lelke a mennybe emelkedik.

 A babyloni király, Nabukodonozor adó gyanánt évi 50 ezer kilogrammnyi tömjént szedett be leigázott népeitől. A tömjént Asszíria, Görögország és Róma templomaiban is  használták. A keresztény egyház a Kr. u. 4. században az úrvacsorán kezdte bevezetni a tömjént, azt jelképezvén, hogy a hívek imái felszállnak Istenhez.

Hippokratesz a Kr.e. 5. században már alkalmazta orvosságként. Celsus sebkezelésre, vérzések elállítására, a bürökmérgezés ellenszereként ajánlotta. Dioszkuridész elsősorban égéseket, sebeket kezelt olibanummal. Fülfájás esetén borban oldva fülcseppként használták. Kenőcs formájában az emlő gyulladásaira, szurokkal és ecettel keverve aranyerek, szemölcsök kezelésére rendelték a korabeli orvosok.

A tömjént memória- és kedélyjavítónak, gutaütésben és epilepsziában is javasolták. Az arab orvosok légúti hurutokat, melankóliát gyógyítottak vele. Avicenna húgyúti gyulladásokban találta hatékonynak. A 17. században Culpeper, a londoni belgyógyász gyógyszertani kézikönyve szerint gyomorfekélyt kezelt tömjénnel.

A 18. század után már csak a gyomorfájdalmak és a légzőszervi bajok (bronchitis, laryngitis) kezelésére korlátozódott az olibanum szerepe.

 A mai alternatív orvoslás is használja a tömjént mint gyógyszert. Sikerült ugyanis azonosítani az olibanum hatóanyagait, az alfa- és béta-boswellinsavat, valamint más pentaciklikus triterpénsavakat. Ezek gyulladásos folyamatok gátlói; antibakteriális és közvetlen gombaölő hatásuk is van. Állatkísérletes modellekben daganatsejtek növekedését akadályozta a boswellinsav. Ma a fejlődő országokban elsősorban az olyan krónikus gyulladások kezelésére használják, mint az asztma, a gyulladásos bélbetegségek, ízületi gyulladások, különböző bőrproblémák (pszoriázis). Két – fejlődő országból származó – esettanulmány is beszámolt arról, hogy a tüdőgyulladás jó hatásfokkal kezelhető tömjénből és mirhából készült köptető segítségével. A tömjén mellékhatásai enyhék, a betegek ritkán hányingerről, savas felböfögésről, gyomorfájdalomról, hasmenésről számoltak be.

Mirha

A szomáliai balzsamfa (Commiphora myrrha) mintegy 10 méter magas, törzse alacsony és vastag, színe szürkéssárgás. A kéreg bemetszéséből nyert szirupot, száraz gyantát nevezzük mirhának. Számos vallási kultuszban használták füstölőként, az ókori Egyiptomban a balzsamozó kenet része volt. A rómaiak boroshordókat fertőtlenítettek füstjével, vagy a borhoz adták, s így tartósították azt. Kr. előtti 5. században sebek, fekélyek, légúti betegségek gyógyítására alkalmazták. A Circa instans írója meghűlés, köhögés ellen ajánlotta használatát.  Borban felforralva gyomor- és bélbántalmak, hasmenés ellen rendelte a középkor orvosa. Alsó füstölést a szülés megindítására, a méhlepény távozásának elősegítésére használtak, és még a 19. században is alkalmasnak találták fehér folyás, gonorrhoea kezelésére. Culpeper is számos gyulladás kezelésére ajánlotta (gyomor- bél, légúti hurut, anyaméh, petefészek, hólyag- fogínygyulladás, menses kimaradása).

A modern közlemények 8 rész gyantából, 3 és fél rész illóolajból álló kivonatot használtak trópusi fertőző betegségek: fasciolasis és schistosomiasis, bilharzia, ascariasis, heterophydiasis mellékhatásmentes gyógyítására. A mirrha mellett szól olcsósága, mely a szegényebb országokban nem elhanyagolható szempont. Hatóanyagai, a furanosesquiterpének fertőtlenítő, fájdalomcsillapító és antioxidáns hatásúak.

A napkeleti bölcsek a kisded Jézusnak adott ajándéka egyféle, a kor szellemének megfelelő házipatika is volt, melyet voltaképpen még ma is ajánlhatunk a gyermekhalandóságban szerepet játszó fertőző betegségek kezelésére.

Dr. Becher Péter

A szerző a Soproni Erzsébet Oktatókórház munkatársa

• Cimkék:
Jézus karácsony napkeleti bölcsek arany tömjén mirha

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére