Az Amazonas után a kongói erdők következhetnek

Egyre durvábban pusztul a világ tüdeje!

A Nyugat-Európa nagyságú Kongói Demokratikus Köztársaság hatvan százalékát (mintegy 160 millió hektárt) borítja esőerdő. Ez önmagában is megdöbbentő adat, de ha még hozzávesszük, hogy az afrikai kontinens erdőinek felét ez az ország adja egymagában, világossá válik, hogy mekkora üzlet lehet Kongóban a fakitermelés.


Napi két dollár mezitláb

A központi kormányzat gyengesége miatt az sem akadály, ha tiltott területen és tiltott mértékben ritkítják az erdőt, a lebukás veszélye kevéssé fenyeget. Ha nem is válik milliomossá, vélhetően biztosabb jövedelmet tudhat magáénak egy egyszerű favágó, mint egy állami kórház segédápolója.

Így gondolkozhatott Simon Kesangana is, aki otthagyva az egészségügyet beállt favágónak. Védőkesztyű és cipő nélkül fűrészelik el a hatalmas fák törzsei, amiket aztán a fejükön cipelve szállítanak el feldolgozásra. Fizetségük nem más, mint néhány szálfa, amit maguk adhatnak el. A hetente kivágott 120 fából három jár minden munkásnak, amiből nagyjából 15 dollárt tudnak keresni. Kétségkívül több, mint a semmi, de ez még így is csak napi két dollárra jön ki.

Az természetesen világos, hogy a túlzott kitermelés hosszú távon végzetes is lehet. Azt maga Simon Kesangana is elismeri, hogy ha továbbra is ilyen ütemben vágják ki a fákat, a gyerekei már komoly gondban lesznek, mert egyszerűen el fognak tűnni az esőerdők, amik pedig a vadászat és a gyűjtögetés szempontjából életfontosságúak.

Már most is látható a túlzott buzgalom gyümölcse: évi 0,2 százalékkal csökken a kongói erdők aránya, az ország északnyugati felének egy részén az egykori buja növényzet helyén ma már szavanna található. Ahogy Kesangana fogalmaz: „régen mindent körbevett az erdő, ma viszont már tíz kilométert is kell gyalogolnunk az első kivágandó fához.” Ennek ellenére az egyszerű favágóknak nincs sok választási lehetőségük: a családjuk eltartása még a baljós jövőkép ellenére is sürgetőbb és kézzelfoghatóbb feladat, mint a környezetük megóvása.

Intő példa Dél-Amerikából

Az Amazonas-medence rohamosan fogyó dzsungele pedig intő példa lehetne Kongó számára. Noha ott elsősorban nem a fa, hanem a legelő- és (a szójabab számára fenntartott) termőterület szerzése a kitermelés fő célja, ez a lényegen nem változtat: az 1,4 milliárd hektár nagyságú, kilenc dél-amerikai nemzetet összekötő esőerdő mérete évi 2-2,5 millió hektárral csökken. Műholdképek alapján ráadásul idén áprilisban és májusban ötször akkora területet irtottak ki, mint tavaly ugyanezekben a hónapokban. A brazil kormány erre nemhogy visszafogná a fakivágást, hanem ellenkezőleg, épp a hetekben döntött arról, hogy kiterjesztik a kitermelésre szánt területeket. A téma társadalmi érzékenységét jól jelzi, hogy a parlamenti döntés másnapján az esőerdőirtás elleni harc két emblematikus aktivistáját ismeretlenek meggyilkolták.

Márpedig a nagyszabású erdőirtás egy sor veszélyt rejt magában: növeli az üvegházhatású gázok kibocsátását, erodálja a talajt, veszélyezteti az esőerdők gazdag flóráját és faunáját, illetve lehetetlenné teszi az évszázadok óta az erdőkben élő és az erdőktől függő őshonos kultúrák fennmaradását. Mindezzel szemben a mind gyorsabb gazdasági növekedés társadalmi-politikai igénye áll, amely sokszor erősebb a hosszú távú céloknál.

A Kongói Demokratikus Köztársaság is csak azért kerülte el eddig az Amazonas sorsát, mert területén évtizedes háború dúlt. A viszonylagos béke beköszönte óta azonban a külföldi befektetők egyre aktívabban érdeklődnek a kongói lehetőségek iránt. A helyi lakosság azonban nem üdvözli a külföldi cégek helyzetbe hozását, a tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy ezek nem igazán járultak hozzá a helyi életkörülmények javításához.

Meddő tilalom

A kongói vezetők felismerték, hogy minden erejüket latba kell vetniük, ha meg akarják őrizni ezt a természeti kincsüket. Ennek megfelelően már a vonatkozó törvény 2002-es megalkotása után moratóriumot rendeltek el: megtiltották minden új kitermelési koncesszió megkötését, a régi szerződések közel felét pedig felfüggesztették. „Az előre eltervezett kitermelés önmagában nem rossz, de azt szigorúan ellenőrizni kell a túlkapások megelőzése érdekében, illetve az esőerdők kivágását erdőtelepítési programok is kell, hogy kísérjék” – indokolta a döntést a kongói környezetügyi miniszter.

Szerinte amúgy a legfőbb probléma nem az ipari, hanem az illegális kitermeléssel van – ezt a véleményt osztja a Greenpeace helyi szervezete is. Az illegális favágást azonban csak rendszeres ellenőrzésekkel és megfelelő szankciókkal lehetne csökkenteni, amihez egyelőre a kormánynak nincs kellő kapacitása, emellett a korrupció elterjedtsége is akadályozza a szabályozás hatékony betartatását.

Közös fellépés

A Kongói Demokratikus Köztársaság nem egyedül küzd a problémájával Afrikában. A kontinens nyugati felében talán még tragikusabb a helyzet, hiszen az utóbbi öt évtizedben a régió esőerdőinek 90 százalékát kiirtották. Égető szükség van tehát az összefogásra.

2007-ben az ENSZ égisze alatt tizenegy érintett állam (az amerikai kontinensről Brazília, Kolumbia, Costa Rica és Peru, Afrikából a Kongói Köztársaság, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Kamerun és Gabon, az ázsiai térségből pedig Malajzia, Indonézia és Pápua Új-Guinea) megalkotta az F-11 (Forest Eleven) csoportot, melynek célja az egység és a szolidaritás kifejezése volt. Ezt a célt szolgálta a múlt héten a Kongói Köztársaság fővárosában, Brazzaville-ben (első ízben) megszervezett, az esőerdők védelméről szóló csúcsértekezlet is.

Az eseményen összesen harminc nemzet képviseltette magát a legmagasabb szinten, az érintett afrikai vezetők mellett megjelentek az Amazonas-medence és a Bornéo-Mekong esőerdő országainak állam- vagy kormányfői is. A három medence nem véletlenszerűen került kiválasztásra: a legnagyobb afrikai, dél-amerikai és délkelet-ázsiai esőerdő összesen a világ dzsungeljeinek 80 százalékát teszi ki, és ezzel összesen egymilliárd ember életét határozza meg.

A csúcs hivatalos céljai között szerepelt többek között egy átfogóbb együttműködés kialakítása, illetve a klímaváltozás és a szegénység elleni küzdelem. A találkozás ugyanakkor remek lehetőség volt arra is, hogy az érintett országok a világ közvéleménye szemében a „világ tüdejei” szerepben tetszelegjenek. A tavalyi cancúni klímaváltozási csúcson ugyanis létrehoztak egy Zöld Klímaalapot, amely 2020-ra évi 100 milliárd dolláros kerettel segítené a szegényebb országokat a zöld technológiák átvételében és a kibocsátásuk csökkentésében. Az Klímaalap konkrét vonatkozásait az idén a dél-afrikai Durban-ben megrendezésre kerülő újabb konferencián rögzítik majd, a Brazzaville-ben egybegyűltek mindenesetre úgy gondolják, hogy ebből a keretből őket is megilleti egy komolyabb összeg.

BBC/-tm-

• Cimkék:
Kongó Brazília esőerdő klímaváltozás fakitermelés F-11

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére