Illúzió és valóság, múlt és jövő

Nem tudom a férjem szemébe mondani: kurva voltam

– Invitáltalak egy közös beszélgetésre egy volt prostituálttal, aki hasonlóan hozzád, kilépett ebből a világból, férjhez ment, és azóta is boldog házasságban él. Miért nem vállaltad?

– Nem akarom hogy bárki, akit nem én engedtem be az életembe, megtudja, mivel foglalkoztam.

– Csak ez az oka?

– Hát, nem. Tudod, én soha nem fogom elmondani a férjemnek, hogy mi voltam. Ezt egyetlen férfi sem tudja megbocsátani. Ráadásul ez egy friss házasság, alig pár hónapos.

– Vannak olyan férfiak, akik meg tudják ezt bocsátani. Elküldtem neked az interjút.

– Az csoda. Ez, amiben én vagyok, szintén csoda, és én nem vagyok arra képes, hogy ezt megtörjem, vagy kitegyem annak, hogy véget ér. Az én titkom marad életem végéig.

– Tudod, hogy a titkok idővel mindig előbuknak. A legváratlanabb és ártatlanabb helyzetben képesek megmutatkozni.

– Én okos vagyok, és megpróbálok minden létező helyzetre felkészülni. Nem mondom, hogy könnyű, mert így állandó készenlétben kell élnem, de megéri. A másik oldalon őrzöm a biztonságomat, a szerelmemet, a gyerekeim biztonságát és életminőségét. Gondold meg, én  egy egyedülálló anyának mutattam magam,  aki nehezen neveli a gyermekeit, mert a volt férje elhagyta. Ez persze igaz, de hogy miből tudtam eltartani a kicsiket, azt nem tudhatja meg. Amikor megismerkedtünk, eldöntöttem, és tartom magam ehhez, hogy egy falat soha nem lépünk át. Az ezt kifejező és leíró szavakat sem bírnám a szemébe nézve kimondani: kurva voltam. Szerinted  mit tenne? Nem érdekelne, ha megütne vagy ordítana, de az igen, ha elüldözne. Én már nem bírok ki még egy vesszőfutást.

– Mennyire szeret téged ez az ember?

– Nagyon. Tisztel és felnéz rám, hogy ilyen körülmények között is fent maradtunk a gyerekeimmel. Imád, babusgat, kényeztet, segít. Amióta élek, nem volt ilyen jó dolgom. Ha ez most bármi miatt is megtörne, nem élném túl. Megint mindent elölről kezdeni nem menne. Nem akarok a rossz gyermekkorommal takarózni, de az volt, rettenetes. Aztán persze rosszul választottam, szeretettelen, érdektelen házasságban éltem, a válás után szó szerint, az utcára kerültünk a gyerekkel. Irgalmatlan erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy ne maradjunk ott. Az energiatartalékaim legvégső maradékát is elhasználtam. Minden nap úgy indult, hogy csak azt éljem túl. Most örömmel ébredek, bevetem az ágyat, megfőzöm a reggeli kávét, keltem a gyerekeimet, uzsonnát készítek, elviszem őket az iskolába, hazamegyek, takarítok, főzök, várom a férjem. Boldog vagyok, amint a kertkapu megcsikordul és beáll az autóval. Megdicséri a főztömet, megölel, megkérdezi, hogy érzem magam, mit intéztem, kíváncsi mindenre, ő is mesél.

– Hogyan kezdődött a kapcsolatotok?

– Lassú, óvatos udvarlás után finom és tapintatos együttlétek következtek, de a kapcsolatunkat, minthogy ő külföldi, a távolléte nagyon megnehezítette. A sok várakozás és az, hogy közben ugyanúgy folytattam azt a fajta életet, olyan kettősséget hozott létre bennem, ami már-már elviselhetetlen volt. Egyszer csak elém állt, és azt mondta, hogy szeretném, ha a feleségem lennél...

– Soha még a gyanúja sem merült fel benne, hogy mivel foglalkoztál?

– Soha. Minden nyomot eltüntettem, az elmém is bezártam, és egy cseppet sem engedtem ki neki, nehogy találkozzon azzal a nővel, akit egyáltalán nem ismer, és valószínű, hogy meg is ijedne tőle. Így teltek el évek. Amikor elutazott, éltem úgy, ahogy addig, amikor pedig megjött, megjött, minden megváltozott, utazgattunk, andalogtunk, nevettünk, felszabadultam a rám pakolt súlyok alól, ő hordta helyettem. Csodálatos volt, most pedig olyan béke van bennem, ami még soha nem volt. Ha elmondanám, elvenném az álmait, az életét, mindent. Nem mondhatom el, hogy hazudtam neki, becsaptam.

– Mikor megöleled, a benned lévő titok nem akadályoz meg abban, hogy teljesen felszabadulj? Azt gondolod, ő ezt nem érzi?

– De igen, de úgy tudja, hogy gátlásos vagyok.

– Valójában illúziót teremtettél.

– Ne, ne, ne! Ez nem ilyen. Erről ilyen formában nem akarok beszélni. Nem illúzió, nagyon is valóságos, ahogy ott szuszog mellettem, és nézem álmában, ahogy elköszön tőlem reggel, ahogy hazatér, ahogy a jövőnket tervezzük. Ez a valóság. Eddig éltem illúzióban, nem is tudom, hogy lehetett végigcsinálni.

– Most megfordítod a valóságot...

– A múltat le lehet zárni. A jelenben kell élni. Itt és most. Ebben, ami most létezik, minden pillanatát meg kell köszönni és hálát adni a sorsnak, hogy ez megadatott nekem és a gyerekeimnek. Ezzel kell foglalkozni, nem azzal, ami volt. Szerintem ezt ő is így akarná. Én egy óriási lakatot tettem a fejemben lévő kis fiókra, oda többé senki be nem nézhet. Te is csak azért, mert fontosnak gondoltam valakinek elmondani a teljes történetemet, úgy, hogy volt. Téged választottalak.

– Hiszel Istenben?

– Nem. Inkább már nem hiszek. Hogy engedhette, hogy azt, ami volt, végigcsináljam? Mindig mindenkinek megtettem, amit kell. Én segítettem mindenkinek, ő pedig kurva-sorba taszított. Miért? Két gyerekkel az utcára küldött. Miért? Albérletet kellett fizetnem. Miből? A fizetésem épphogy a megélhetésünkre volt elég. Így összeszorítottam a szám és az öklöm, és azt mondtam, megoldom. Én ezt a megoldást találtam, mást akkor nem tehettem. Bármilyen munkát kerestem, a fizetés csak töredéke volt annak, amire szükségem volt. Jelen pillanatban a csalódás az Istenhez való viszonyom lényege.

– De ez még változhat, nem?

– Persze. Főképp azért, amiben most élek. Ez ok arra, hogy újra megtaláljam őt. Csak szükségem van még egy kis időre, hogy egyáltalán felfogjam, hogy ez valóság, amiben élek. Valódi valóság, hogy tényleg így élek, ilyen körülmények között, ilyen emberrel és ilyen szeretetben. Én ezt nagyon megbecsülöm és vigyázok rá.

– Új életet teremtesz önmagadnak?

– Igen, majd írok neked, hogy mi van velem. Bízom ebben az életemben, és abban, hogy képes leszek megtartani. 

 

Gyimesi Ágnes Andrea

• Cimkék:
kapcsolatok házasság prostitúció titkok változás bizalom

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére