Jobbik kettős játéka első pillantásra valóban szánalmasnak tűnik

EU: a világ legnagyobb átverő show-ja?

Szombaton megdöbbentő volt látni, ahogy az Európai Parlament magyarországi irodája előtt tömörülő jobbikos tüntetésen Szegedi Csanád, a párt EP-képviselője az uniós zászló elégetését megelőző beszédében a világ legnagyobb „kész átverés show-jának” nevezte az Európai Uniót. Ha ugyanis az Unió en bloc egy nagy átverés, akkor ennek az átverésnek – uniós döntéshozó erőként – bizony a Jobbik is a részese.

Az mondjuk tény, hogy 2004-ben, a Magyarország részételével tartott első Európai Parlamenti választást a Jobbik bojkottálta. De 2009-ben – nyilván a mandátumszerzés esélyei miatt is – már elfogadta a „játékszabályokat”, és be is söpört 427 773 szavazatot – azaz a leadott szavazatok 14,77 százalékát –, amivel három európai parlamenti képviselői mandátumhoz jutott. Ezzel a tettével a képviselői helyeken kívül lehetősége nyílt arra, hogy a brüsszeli apparátusba juttassa a párthoz közelálló fiatalokat – és ennek jelentőségét nem a „könnyű pénz” szempontjából, hanem a politikai képzés és tapasztalatszerzés oldaláról kell értékelnünk. A három brüsszeli mandátummal a párt is jól járt, hiszen az Unió egy képviselőre évente több százezer eurót költ, amiből – a rettentő szigorú átláthatósági szabályok ellenére is – nyilván jut néhány fénymásolóra és laptopra is.

A képviselők havi bruttó 8000 eurós fizetése, valamint az apparátusra és infrastruktúrára biztosított brüsszeli apanázs tehát nagy szerepet játszhat abban, hogy a Jobbik elfogadja az uniós politika játékszabályait. De a párt számára a politikai nyilvánosság is fontos, hiszen a Jobbik képviselőinek – különösen a 2010-es magyar országgyűlési választásokig – az EP számított az egyetlen hivatalos politikai fórumnak, ahol a számukra jelentős politikai ügyekről szólhattak. Természetesen távol álljon tőlünk, hogy a magyar közvélemény előtt jórészt ismeretlen Európai Parlament politikai jelentőségét túldimenzionáljuk, de ugye egy feltörekvő párt számára minden megjelenési lehetőség fontos.

A Jobbik Európai Parlamentben való jelenlétéhez fűződő érdekei miatt a KDNP fiókszervezete, az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ) kivételesen fején találta a szöget, amikor a zászlóégetéses tüntetésre reagálva lemondásra szólította fel a Jobbik EP-képviselőit, mondván, egyfelől pártjuk hiteltelenné vált arra, hogy Magyarországot képviseljék, másrészt immáron deklaráltan feleslegesen ülnek az Európai Parlamentben. A közleménnyel ugyanis az IKSZ azt sugallta, hogy a Jobbik saját anyagi érdekeitől vezéreltetve kettős játékot űz, amikor az Unió ellen beszél, de egyes tagjai az Unió pénzéből élnek. Márpedig az anyagi motiváltság vádja különösen érzékenyen érint egy olyan új pártot, mely a „húsz évet a húsz évért” jelszóval – legalábbis retorikailag – az egész politikai elitet börtönbe zárná. A „megélhetési politika” érzetét erősíthette a választókban a Jobbik különösen szerencsétlenre sikeredett viszontválasza, melyben Balczó Zoltán azzal az átlátszó indokkal utasította el az IKSZ felszólítását, hogy pártjára „minden eddiginél nagyobb szükség van az Európai Parlamentben”.

Akik belülről bomlasztanak

A Jobbik Unióval kapcsolatos kettős játéka első pillantásra valóban szánalmasnak tűnik. Elfogadni a jól fizető uniós politikai tisztségeket, de közben uniós zászlót égetni olyan erkölcsi ellentmondás, melyet nehéz lesz feloldani a „de mi belülről bomlasztjuk az EU-t” ellenérvvel. Ez ugyanis már a BM III/II-es ügyosztályának tisztjeként a Kádár-rendszert „belülről bomlasztó” Medgyessy Péternek sem sikerült elhitetnie. A Jobbik mentségére legyen mondva, hogy egyáltalán nem ők az európai belpolitikában az egyetlen párt, mely ilyen ellentmondásos viszonyban áll az EU-val.

Az európai belpolitika ismeretéhez azt nem árt tudni, hogy az Európai Unió politikai vitáinak elsődleges színteréül az Európai Parlament szolgál. Talán az EP rendelkezik az Unió működését alapvetően meghatározó döntéshozó intézmények közül a legkevesebb közvetlen hatalommal; a válság idején is megfigyelhető volt, hogy a valódi döntések inkább az EU „kormányának” számító Bizottságban és a tagállamok kormányainak képviselőiből álló Tanácsban születnek. De annak ellenére, hogy az EP hatásköre mind az uniós döntéshozó intézményektől, mind a nemzeti parlamentek jogköreitől egyelőre messze elmarad, az európai pártcsaládok vitáinak kétségkívül ez a legfontosabb terepe. Ez adja erejét és jelentőségét, ezért tartotta jobbnak a minap Orbán Viktor is, hogy alaptörvényét és sarkalatos törvényeit az EP plenáris ülése előtt vegye védelmébe.

Ezekben a vitákban a meghatározó pártok: a liberálisok, a kereszténydemokraták és a szocialisták – illetve az utóbbi évtizedekben a zöldek – mellett gyakorlatilag az Európai Parlament kezdetei óta markáns, de hangos kisebbséget alkotnak az euroszkeptikusok. Az euroszkeptikusok azok a pártok, amelyek szívesebben tudnák hazájukat az Unión kívül, vagy ha el is fogadják az európai integráció tényét, akkor azt gyengített formában, a „Nemzetek Európájaként” szeretnék megvalósítani. A legnagyobb euroszkeptikus erő – bár ezt nyíltan nem nagyon igyekszik kimondani – a jelenleg Nagy-Britanniát kormányzó Konzervatív Párt. Európa egyik legrégebbi és legtekintélyesebb politikai alakulata ugyanis ódzkodik attól, hogy engedjen a szigetország „fenséges elszigeteltségéből”. Annak ellenére, hogy tudva tudják, Nagy-Britanniának nagy szüksége van a védett közös piacra, mégis ellene vannak – és mindig is ellene voltak – a közös fizetőeszköznek, valamint úgy általában a „túlzott” föderalizmusnak.

A brüsszeli „vízfejjel” kapcsolatos fenntartások néha megalapozottak, néha azonban a toryk még az ésszerű közös lépéseket is elképesztő konoksággal próbálják megtorpedózni. Erre jó példa volt a tavaly decemberében lezajlott uniós válságcsúcs, melyen – az alvajáróként össze-vissza szavazó Orbán Viktorral majdnem megtámogatva – egyedüliként utasították el az uniós tagállamok költségvetését megregulázó fiskális paktumot. A brit konzervatívok az EP-ben is a maguk útját akarják járni, ezért nem csatlakoztak a szintén jobboldali-konzervatív elveket valló, ámde ízlésüknek túlságosan européer Európai Néppárthoz, hanem gründoltak maguknak egy saját frakciót. A „Konzervatívok és Reformerek” névre keresztelt formációban maguk köré gyűjtöttek olyan mérsékelten jobboldali pártokat, akik nem akartak felolvadni az óriási Néppártban – többek között az egyáltalán nem euroszkeptikus, ámde a Fidesz árnyékából kilépni akaró MDF-es Bokros Lajost.

A harapós minifrakció

De az Európai Parlamentben van egy képviselőcsoport, mely az ECR-nél sokkal keményebben kritizál minden lépést, mely az Unió egységét erősíti. Ez a 33 tagú Szabadság és Demokrácia Európája (Europe of Freedom and Democracy – EFD) névre keresztelt frakció, melynek egyik vezető ereje – ki hinné – szintén egy brit párt, a szélsőjobboldali Függetlenségi Párt (United Kingdom Independence Party – UKIP), melynek odahaza még nem sikerült egyetlen képviselői széket sem elnyernie, de az Unióban előírt arányos választási rendszernek köszönhetően az Európai Parlamentben nem kevesebb mint 11 politikusa ül. Az EFD igen instabil frakció, az UKIP-en kívül csak az észak-olasz szeparatista Északi Liga (Lega Nord) tekinthető állandó tagnak. Mivel a Szabadság és Demokrácia Európája többi frakciótagja általában igen hullámzó támogatottságú szélsőséges pártokból kerül ki, ezért az elmúlt ciklusok alatt folyton cserélődött, ki is tartozik ide. Jelenleg finn, litván, dán, görög, francia és holland jobboldali pártok képviselői ülnek a frakcióban, de Ján Slota Szlovák Nemzeti Pártjának egy szem képviselője is itt foglal helyet. Talán ez utóbbi alakulat jelenléte az oka annak, hogy a Jobbik nem tagja az EFD-nek, hiszen azért mégiscsak furcsa lenne, ha egy csoportban ülnének a Nagy-Magyarországra és Nagy-Szlovákiára áhítozó politikusok. Ezt az ellentmondást a Jobbik sem akarta bevállalni, így inkább megmaradt a függetlenek között.

Mondjuk a közös frakciótagság a Függetlenség és Demokrácia Európája esetében nem sok kötelezettséggel jár, hiszen a frakció alapszabálya deklarálja, hogy minden tagja úgy szavaz, ahogy akar. Az egyetlen összekötő kapocs az uniós föderalizmus elutasítása és a nemzeti kormányok jogkörének védelme. Az frakció vezérszónoka az UKIP éles nyelvű elnöke, Nigel Farage, aki tökéletes oxfordi kiejtéssel és igazi angol humorral felvértezve küzd az uniós föderalizmus ellen. Farage nem spórol a meghökkentő megnyilvánulásokkal, előszeretettel veszi védelmébe az unió renitenseit – ez a kétes dicsőség legutóbb a „kommunista Barrosóval” szembeszálló Orbán Viktornak is kijutott. Farage színpadias radikalizmusára jellemző, hogy ő volt az egyetlen, aki Károly herceg Európai Parlamentben tartott beszéde után ülve maradt – ugye egy brit ókonzervatív royalista képviselőről van szó. 2010-ben az Európai Tanács újonnan megválasztott elnökét, a belga Herman Van Rompuy jellemzésére pedig azt találta mondani, hogy „egyesül benne egy felmosórongy karizmatikussága egy alacsony beosztású banktisztviselő megjelenésével”, majd a valóban szerencsétlen kinézetű, és politikusként sem túl jelentős Rompuynak szegezte a kérdést: „Ön kicsoda? Sosem hallottam Önről, sőt, szerintem Európában még senki nem hallott Önről.”


Az Eleai Vendég

• Cimkék:
EU Jobbik Szegedi Csanád

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére