A túlélés zálogai az egymásra utalt közösségek

2030: az olajalapú világ vége

– Az ön kutatócsoportja három évvel ezelőtt megállapította, hogy a globális energiafüggőség miatt az 1960 után született generáció tagjainak nagyon jó esélyük van arra, hogy erőszak, járványok, vagy éhínség áldozatai legyenek.  Ma is helytálló a megállapítás?

– Néhány negatív folyamatot lelassított ugyan az azóta tartó gazdasági válság, de alapvetően nincs okunk hátradőlni. Mindenekelőtt figyelembe kell venni, hogy Magyarország fogyasztás szempontjából a nyugati világ része. Sajnos a kontinens államainak többségét jellemző energia-kiszolgáltatottság alapján is ide tartozunk. Jelentős saját szénhidrogén-készleteink nincsenek, egyedül a szénvagyonunk számottevő, ám az is nagyon rossz minőségű. Földgáz- és kőolaj-függésünk elkeserítő helyzete az utóbbi években nem változott és ráadásul ez a két forrás a magyar energiaszektor durván 70 százalékát teszi ki. Magyarország az itt felhasznált földgáz 80, a kőolaj 86 százalékát külföldről hozza be. Hazánk az egy főre jutó földgáz-felhasználás tekintetében a harmadik Európában. Még a szocialista időkből eredeztethető ez az átgondolatlan, rossz energiastratégia. Gyakorlatilag évtizedekkel ezelőtt hozzákötöttük magunkat a szovjet földgázhoz. Jellemző, hogy még a kilencvenes években is a gázhasznosításra alapoztak olyan területeken, ahol például biomasszával sokkal kézenfekvőbb lett volna fűteni. Ott is, ahol kis túlzással, ha kinyitották volna a kazánajtót, belepotyogott volna a fanyesedék. Ezzel a mentalitással maradt le hazánk súlyosan az energia-versenyben.

– Az erőforrásokért folyó versenyben rész tud-e venni  az Európai Unió?

 – Nem hinném. Az európai közösség szellemi értelemben egy rendkívül sokrétű és bonyolult rendszert alkot, ám fölénye mára már inkább a kultúra és tudomány területére szorult vissza. Semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy az EU államainak hosszú távúak az energetikai tartalékai. A legfrissebb kutatások adatai megerősítik: kimerülőben vannak az Északi-tengeren, saját kezelésében lévő földgázmezők, az uniós országokban szén, olaj gyakorlatilag alig van, és éppen ezért behozatalra szorulnak – jellemzően Norvégiából, ami ugye nem tagja az európai közösségnek. Az unió gázfogyasztás szempontjából stratégiailag függ az egykori Szovjetunió területén működő kitermelőktől, pedig itt felvevőként egy erős versenytárssal találja magát szemben, ugyanis a kínai gázvásárlások nemsokára, tehát közel 20 éven belül el fogják érni a teljes, eladott orosz gázmennyiséget.

  – Ez azt jelenti, hogy a ma még minket is tápláló orosz termelés egésze belátható időn belül kizárólag Kínáé lesz?

 – Már most is Kína felé épülnek gombamód a földgáz-vezetékek. A gázt nyilván annak adják el, aki többet kínál érte, és Kína stratégiai szempontból inkább lehet partnere egy erős Oroszországnak, mint a jelenleg stagnáló európai gazdaság. Európában az egyetlen ország, amelynek piaca elegendő nagyságú ahhoz, hogy az oroszokat érdekelje, a precíziós gépgyártásáról ismert Németország. Erről szól egyébként az Északi Áramlat, aminek nem véletlenül Németország a végcélja.

– Lehet-e most látni azt az időt, amikor már nem éri meg kitermelni a kőolajat, és például Magyarországon csak az alternatív energiaforrásokra hagyatkozhatunk?

– A kérdés ettől picit összetettebb, mert nem csak kőolaj van a világon. Az olaj, a földgáz és a szén az energiafogyasztásunk 80 százalékát teszi ki. Ebből a szén főként villamos áram termelésében hasznosul. A földgáz a fejlett világ „csodaszere”, az olaj a globalizált gazdaság motorja, mert szükséges minden szállításhoz. Szerintem ennek a helyettesítése a legfőbb kérdés. Nem arról van szó, hogy elfogy az olaj, hanem egyszerűen van egy pont, amin túl nem növelhető a kitermelés, ez egy geofizikai tény. Nem új a jelenség, éppen ez történt az Egyesült Államokban ’72-ben, vagy az Északi-tengeren ’99-ben. 2003 óta lényegében nem nagyon nő a  kitermelt kőolaj mennyisége és most azt várjuk, hogy mikor kezd el csökkenni. Fontos, hogy megmaradjon az egyensúly, a 2008-tól datálható gazdasági válság által okozott keresletcsökkenés némileg segített is ebben, a csökkenés azonban elkerülhetetlen. Ami ennél is nagyobb baj, hogy az eladásra kínált olaj mennyisége még kevesebb lesz. A kitermelő országok ugyanis maguk is felhasználók. Az előrejelzések azt mutatják, hogy 2030 környékére már lényegében nem lesz a világpiacon olaj, úgyhogy hozzávetőlegesen ez a végpontja a jelenlegi energiafelhasználási struktúrának.

– Aki most lép felnőttkorba, akkor lesz kisgyermekét nevelő szülő. A jelenleg gazdaságilag aktív populáció is alkotó korban lesz még. Az alternatív energiatermelő technikák megoldást jelentenek a megjósolt krízisre?

 – Sajnos a világunk egy olyan rendszerre épül, amit ezekre a most még elérhető fosszilis forrásokra alapoztunk valaha. Az út- és villamosenergia-hálózat, bármi, ami ki van építve, mind egy fosszilis forrásokon működő gazdaság része. Ebbe illesztgetjük most alternatívaként a napelemeket, a szélturbinákat, vagy akár a biomasszát energiaforrásként hasznosító technológiákat. Ám egy olyan rendszert pillanatnyilag nem tudunk elképzelni, amit csak ezek hajtanának. Tehát az átállás ilyen rövid időn belül nagyon keserves lesz, ha egyáltalán lehetséges. Érthető a fosszilis energiahordozók töretlen népszerűsége, hiszen olajból, földgázból meg kőszénből pici térfogat is viszonylag nagy energiasűrűségű, jól szállítható és pillanatnyilag még elég jól hozzáférhető. Ráadásul ma a gazdaságunk már nem arra épül, hogy helyben termelünk valamit, hanem arra, hogy onnan hozzuk, ahol olcsóbban meg tudjuk termelni. Ez már most is nagyon nagy probléma.

– Milyen társadalmi folyamatokat eredményez a fogyasztói struktúra ilyen drasztikus átalakulása? A helyi termelés szükségszerű előtérbe kerülésével kiürülnek a nagyvárosok?

– Nem föltétlenül, mert városok voltak száz éve is és lehetnek a jövőben is, de egy más rendszert kell elképzelnünk. Hogy egy szedett-vedett példát hozzak, tegyük fel, hogy a társadalmunk jelenleg olyan helyzetben van, mintha mindannyian egy olyan hajón utaznánk, amiről a vezetők már pontosan tudják, hogy süllyed. Nem tudjuk megmondani, hogy ki menekülhet meg és ki nem, mert egyelőre az nem világos, hogy mennyi és milyen fajta mentőcsónakkal számolhatunk. Ami előkerül, azt még senki nem próbálta ki igazán, így lehet, hogy az is elsüllyed. A tisztelt utazóközönséget pedig egyelőre az érdekli a legjobban, hogy a vacsorateremben felállított svédasztalnál lökdösődjék a legjobb falatokért. Pedig az életünk van veszélyben, csak ezt nagyon kevesen akarják észrevenni. 

– Mi most a teendő?

– Újra működőképes emberi közösségeket kell kiépíteni. Olyan csoportoknak kell létrejönniük, amelyek képesek megfelelni a válság kihívásainak, amikben a túlélés zálogaként önmagától kiépül a kölcsönös egymásrautaltság, hasonlóan a korábbi századokban működő, ma már csak modellezhető mintákhoz. Olyan reális közösségek kiépítésére kell gondolnunk, akik alkalom adtán akár egymást is képesek munkával, aktivitásukkal segíteni. Ezért mondom, hogy nem feltétlen kell a városoknak eltűnniük, csak át kell gondolni a nagyobb lakóközösségek szerepét. Például aktivizálni kell a városokban működni képes közösségeket, és fáradhatatlanul keresni kell a minél lokálisabb gazdasági megoldásokat.


Illyés Szabolcs 

• Cimkék:
Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport Hetesi Zsolt olajár alternatív energia energiafüggőség gázár fogyasztás civilizáció

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére