Az értelmiség a külföldi riporterekhez járt hírekért, információért

’56, amikor mi voltunk a téma a nyugati sajtóban

Az 56-os eseményekről szóló hírek a világ fejlett országainak mindegyikében a címlapokon szerepeltek. Ebben elsődleges érdeme volt annak a körülbelül 150 külföldi újságírónak, akik október végén és november elején bejutottak Magyarországra, és saját szemükkel látták,mit jelent a Hruscsov által hirdetett enyhülés.

Az 50-es évek elejére Magyarország nyugati határán a vasfüggöny a sajtó előtt is leereszkedett. Szinte lehetetlen volt az országa bejutni. Mindössze három állandó tudósító volt az országban, Marton Endre és Marton Ilona, akik az amerikai AP-t és United Press Internationalt, valamint Varannai Aurél, aki a brit Reuterst tudósította. Ez akkoriban nem számított megbecsült szakmának, Varannait például 12 évre csukták le kémkedés vádjával. Nagy Imre 1953-as kinevezése után valamivel könnyebbé vált vízumot szerezni, nőtt az érdeklődés az ország iránt, ezért 56 őszére már többen megfordultak az országban, mint korábban.

Megérkeznek a külföldi tudósítók

Október 23-a után a külföldi újságírók tömegével akartak eljutni Budapestre, ehhez azonban vízumra volt szükségük. Rengetegen várakoztak a határon, illetve Bécsben. Akinek sikerült bejutnia, annak sem volt könnyű dolga. A közlekedés összeomlása és a később felállított ellenőrző pontok miatt rendkívül nehézkes volt a mozgás.

Azok az újságírók, akik Budapesten voltak, többnyire a ma már nem létező Duna-parti Duna Szállóban szálltak meg, a Vigadótól nem messze. A szálloda ezekben a napokban igazi hírszerző központként működött, a forradalom egyik lelke volt. Az itt lakó, folyamatosan növekvő létszámú tudósítók mindennap együtt indultak riportvadászatra, felosztották a várost, így szinte mindenhol ott lehettek, este pedig kicserélték a frissen szerzett információkat, így jóval teljesebb képek kaptak, mintha egyedül dolgoztak volna. Gyakran csapatokba verődve indultak az ország távolabbi területeire is. A csapatmunka miatt, sokszor a szálloda halljában eltöltött fél óra után az ember jobban tájékozódhatott a napi eseményekről, mint némely napilapból, ezért magyar értelmiségiek is gyakran bejártak információkért. Az első igazán nagy hír, amely mindenhol címlapra került, az október 25-ei Kossuth téri mészárlás volt.

Külvilágtól elvágva

A hírek továbbítása kezdettől fogva problémát jelentett: a szálloda épületében csak kézi kapcsolású telefon működött egyetlen telefonos kisasszonnyal, a forradalom első napján pedig a Nyugat felé irányuló telefon-összeköttetéseket elvágták, a tudósításokat tehát nem lehetett kijuttatni. Rövid ideig még volt, aki ezt meg tudta tenni ügynöksége prágai és belgrádi központján keresztül, de hamarosan ez a lehetőség is megszűnt. Hiába jutottak az események színhelyére egyre többen, megírt jelentéseik a szobáikban maradtak.

Ez a nehézség végig fennállt, volt, aki autóval ingázott Budapest és az osztrák határ közt, hogy anyagait kijuttassa, mások nagykövetségükön próbálták elérni, hogy használhassák vonalaikat, akinek erre sem volt lehetősége (NSZK-nagykövetség nem volt az országban), az naponta készítette a riportokat, és várt az alkalomra, hogy kijuttathassa.

Emiatt a külföldi lapokban a Magyarországról szóló események gyakran többnapos csúszással, az eseményeket összemosva kerültek a címlapokra. A harcok közben több tudósító sérült meg, illetve többször tűzharcba keveredtek, mivel általában szabadságharcosok védték őket. Néhányan arról is beszámoltak, hogy idővel egész kis magánhadsereg követte őket. Egy riporter vesztette életét, ami szerencsésnek is mondható, ha azt nézzük, hogy igyekeztek mindenhol a harcok közvetlen közelébe kerülni. Jean-Pierre Pedrazzini a Paris Match fotósa a Köztársaság téren kapott több találatot, és bár sikerült kijuttatni, Párizsban hamarosan belehalt sérüléseibe.

Szuez közbeszól

Október 29-től a határok megnyíltak, nem volt szükség vízumra, a tudósítók már szabadon jöhettek, de a felkelők és a szovjet csapatok is gyakran feltartóztatták őket. Ezen a napon támadta meg Izrael az egyiptomi csapatokat. Ez az esemény leparancsolta a címlapokról a magyar eseményeket, és sok tudósítót azonnal átvezényeltek a közel-keleti térségbe.
Néhány szerencsés élő anyagokat is készíthetett. Nagy érdeklődés kísérte Mindszenty sajtótájékoztatóját kiszabadítása után, de Kádárral, Kéthly Annával és Tildy Zoltánnal is készültek interjúk, a legnépszerűbbnek azonban a felkelőparancsnokok számítottak. Mivel a riporterek igyekeztek mindenkit megszólítani, akit tudtak, ezért a nyugati olvasók és hírszerkesztők fejében gyakran érthetetlenek voltak a hatalmi viszonyok, mivel voltak, akik igyekeztek jóval fontosabbnak feltüntetni magukat a valóságosnál, mint például Dudás József, aki a forradalom vezetőjének tartotta magát, és nem is merte el Nagy Imrét. A vele készült interjúk még zavarosabbá tették az amúgy sem letisztult képet.

A kormány nemzetközi sajtótájékoztatója

A Nagy Imre-kormány egyetlen sajtótájékoztatóját november 3-án késő délután tartották a Parlamentben. Nagy Imre nem tudott részt venni az eseményen, így Losonczy Géza és Tildy Zoltán államminiszterek helyettesítették. Az esemény azért is érdekes, mert ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor a nemzetközi közvéleményt képviselő sajtó közvetlenül tájékozódhatott az ország függetlenségét kikiáltó kormány terveiről. A sajtótájékoztatóra ekkor már rendkívül nagy szükség volt, mivel a Varsói Szerződés két nappal korábbi felmondása, az ENSZ segítségének kérése és a nyilvánvaló szovjet csapaterősítések egyértelművé tették a külföld számára is, hogy a kormány is a forradalom mellé állt. Tildy és Losonczy államminiszterek elmondták, hogy a kormány szándéka szerint minden vitás kérdést tárgyalásos úton kíván rendezni a Szovjetunióval, és fenn kívánja tartani a jó kapcsolatokat, ugyanakkor hangsúlyozták az ország szuverenitását. Kijelentették, hogy az elmúlt évek szocialista vívmányaiból nem kívánnak semmit feladni, ugyanakkor a demokráciát erősíteni szeretnék. A sajtótájékoztatón a miniszterek némi optimizmussal nyilatkoztak, úgy tűnt, elhitték a szovjet kormányzat tárgyalásos rendezésről szóló ígéretét, de ekkor már csak néhány óra volt hátra a szovjet hadsereg támadásáig.

A riporterek menekülnek

A külföldi tudósítók helyzete november 4-e után – mint ahogy az országé is – reménytelenné vált. A szovjet csapatok olyan elsöprő erővel törtek a városra, hogy az újságírók is belátták: inenntől saját túlélésük a cél. A legtöbben saját követségükön kerestek menedéket. 4-én estére a Duna Szálló már nagyjából kiürült. Legtöbben aznap megpróbálták elhagyni az országot, de konvojukat a szovjetek visszafordították. Azok közül, aki még a várost járták, többeket ideiglenesen letartóztattak. Az első napok káosza után összeállt egy újabb autókonvoj, amelyben egyszerre körülbelül 100 újságíró próbálta elhagyni az országot, de a szovjetek a nyugati zászlók ellenére sem engedték ki őket. Többeket napokig fogságban tartottak, végül november 11-ig a legtöbb tudósítónak sikerült elhagyni az országot. Sokan közülük Bécsből követték a további eseményeket, illetve a határon faggatták ki a menekülteket, de ekkor a legtöbben már hazautaztak. Sok cikk jelent meg még Magyarországról, de már nem volt vezető hír. Az újbóli vízumkényszer miatt, aki szeretett volna, sem tudott már visszajönni, az utolsó amerikai újságírót pedig a december 4-i tudósítása miatt kutasították, a vasfüggöny ismét leereszkedett.

Szűts András

• Cimkék:
külföldi tudósítók 1956 '''' forradalom szabadságharc AP Reuters United Press Budapest újságírók

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére