Lányi András: De ki tanítsa a tanítókat? Vitaindító az iskolai etikaoktatásról

Tudatos életvezetésre, a magunk és a mások sorsáért ránk háruló felelősség belátására csak az képes, aki így vagy úgy kapcsolatba került ezzel a hagyománnyal. Ha igaz, hogy a felnőtt élethez nélkülözhetetlen készségek fejlesztésének, az ismeretek elsajátításának színhelye az iskola, nehéz megmagyarázni, hogy az ott oktatott tárgyak közül az etika miért hiányzik. Különösen manapság, amikor a személy- és problémaközpontú pedagógiáról oly sok szó esik. Hiszen az ifjú embernek mindenekelőtt nem matematikai és nem nyelvtani problémákkal kell megbirkóznia, hanem lelkiismereti kérdésekkel, az emberi együttélés súlyos gondjaival. Ezekre semmivel sem egyszerűbb választ találni, mint az elméleti fizika vagy a világtörténelem rejtélyeire. Azokkal mégis foglalkoznak az iskolában, míg az etika közel húsz éve keresi, de máig sem találja a helyét a tantervben.

Az etikaoktatással szembeni ellenkezés leggyakrabban hangoztatott érve az, hogy nem volna szerencsés, ha az iskola mondaná meg, hogy mi a jó élet, és melyek a helyes cselekedet szabályai. Akik így vélekednek, a lelkiismeret szabadságára hivatkoznak, ami elválaszthatatlan az ember erkölcsi méltóságáról alkotott fogalmainktól. S elég is, hogyha visszakérdezünk: vajon ők hol ismerkedtek meg ezekkel a fogalmakkal? És megnyugtatjuk őket, hogy az etika-oktatás célja továbbra sem a kész válaszok, hanem a kérdések jelentőségének megértetése. Feladata, hogy tudatosítsa a sorsunktól elválaszthatatlan értékdilemmákat, hogy a morális helytállás értelmének sokoldalú megvilágításával elmélyítse önismeretünket, segítsen különbséget tenni jó és rossz döntés között, érvelni választásaink mellett.

Valóban, az iskolarendszer nem azzal segíti az eligazodást az emberi kapcsolatok bonyolult világában - a felkészülést az autonóm és felelős döntésekre -, ha „megfellebbezhetetlen” igazságokat sajátíttat el, hanem azzal, ha fejleszti a tanulók problémaérzékenységét, elmélyíti becsület- és igazságérzetüket, és megtanítja őket az előttük tornyosuló, lelkiismeretüket nyugtalanító erkölcsi dilemmák tudatosítására, elfogulatlan vizsgálatára, szabatos kifejezésére.
Az ehhez kellő tudás átadása, illetve a készségek fejlesztése a tanártól nem azt kívánja, hogy rejtse el a saját meggyőződését, hanem őszinte – és a mások felfogása iránt nyitott – állásfoglalást, ugyanazt, amire remélhetőleg tanítványait is bátorítani fogja.

Magától értetődik, hogy a közoktatásnak, amikor a mindennapi életben nélkülözhetetlen etikai ismereteket kíván nyújtani, tiszteletben kell tartania az egymástól különböző világnézetű emberek alkotmányos jogát ahhoz, hogy a saját erkölcsi elveiket követhessék, amennyiben ezzel nem sértik a mások emberi méltóságát, vagy a társadalmi együttélés bevett normáit.
Az etika nem helyettesíti a vallási ismereteket, és nem a hitoktatás alternatívája, ezt sem felesleges hangsúlyozni. A keresztények erkölcsi világképének középpontjában az ember kiválasztottságának hite, és a kegyelem mindenhatóságába vetett reménység áll. Ezen az alapon bontakozhatott ki a sajátos európai etikai gondolkodás, amelynek alapelve a lelkiismeret szabadsága, az önálló erkölcsi mérlegelésre képes, tetteiért felelős személy méltóságának elismerése.

A fellépő irányzatok túlnyomó többsége nem a keresztény tanítás ellenében, hanem e hagyomány talaján vagy azzal eleven párbeszédben törekedett az etika e világi megalapozására. A valláserkölcs és a különféle világi etikák hívei között igen lényeges kérdésekben lehet összekötő kapocs a másik ember iránti tisztelet, részvét és megértés igénye, a kényszermentesség követelménye, a szenvedésokozás tilalma, valamint az a meggyőződés, hogy az ember felelőssége nem korlátozható és nem relativizálható sem természeti, sem történelmi szükségszerűségekre hivatkozva. A döntő különbség az egymással vitázó kinyilatkoztatás-, felelősség-, természet-, szabadság-, haszon- és megegyezés-elvű etikák között inkább az erkölcstan megalapozása körül mutatkozik. Elsősorban nem abban, hogy mi a jó, hanem abban, hogy az etikai diskurzusban melyek az érvényes kijelentés ismérvei.

Az erkölcsi nevelés ellenben, amely a minden emberben jelenlevő erkölcsi érzék kiművelését segíti, nem egyik vagy másik tantárgy feladata, hanem áthatja az iskolai szituáció egészét. Minden tárgynak, a pedagógus valahány tudatos és önkéntelen megnyilvánulásának, az osztályközösség együttlétének és az iskolai környezet minőségének a maga egészében van erkölcsi jelentősége. Az etika mint külön tantárgy oktatása úgy épül az erkölcsi nevelés rendszerébe, hogy feltárja, tudatosítja és fogalmilag megragadhatóvá teszi azokat az alapvető értékdilemmákat, amelyek sorsunktól elválaszthatatlanok. Hozzájárul a társadalmi együttélés bevett normáinak elsajátításához.

Az erkölcsi érzék kiműveléséhez az erkölcsi problémák felismerésére van szükség. Az együttérzés, méltányosság és segítőkészség kialakulásában döntő szerepet játszik a mások sorsáért viselt felelősség belátása. A tudatos életvezetés olyan jellemvonásokat követel, melyek az ifjúkori elköteleződés nyomán erősödnek meg bennünk. Az önismeret és a vitakészség fejlődésére csak akkor számíthatunk, ha a tanuló tájékozódni tud az érvek és érvelési módok sokféleségében. Ez megfordítva is igaz: a tananyag elsajátításának erős ösztönzője lehet, ha abban a diák saját magatartásdilemmáira keres és talál választ.

Tudnunk kell, hogy tanulóink (tanáraik nemkülönben, s mi valahányan) súlyos erkölcsi problémákkal küzdenek, s ezek kezeléséhez segítségre – de nem kioktatásra – szorulnak. A serdülő korúak gyakran elutasítják a segítséget, féltékenyen védelmezve saját, még nagyon is sebezhető önállóságukat. Másokkal szemben kíméletlen kritikai hajlamukat mérsékelni hiábavaló volna, de fejleszthetjük az ennek megfelelően igényes önértékelés képességét, és ösztönözhetjük őket a saját álláspont megalapozásához kellő tudás megszerzésére.

Az etika azonban nem osztályfőnöki elbeszélgetés és nem erkölcsi prédikáció, hanem tantárgy, mint a többi: tankönyvvel, módszertannal, tematikával. Bevezetésének legelső és legfontosabb feltétele pedig a megfelelően képzett szaktanár, nélküle minden jámbor kísérlet kudarcra van ítélve. A tanárképzés és továbbképzés rendszerének megszervezése volna tehát az első lépés az iskolai etika-oktatás bevezetésének útján. Reméljük, a Nemzeti Alaptanterv reformja ehhez is megteremti a feltételeket.

Lányi András
(A szerző író, filozófus)

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére