A topközgazdász véleménye: vesszen az euróövezet!

Az euróövezet válsága tetőzni látszik, amint Görögország a fizetésképtelenség és a pénzügyi unióból való dicstelen kilépés, Olaszország pedig a piaci forrásokhoz jutás elvesztésének határára került. De az eurózóna problémái mélyebben gyökereznek. Strukturális természetűek, és súlyosan érintenek legalább négy további országot: Írországot, Portugáliát, Ciprust és Spanyolországot. Az elmúlt évtizedben Portugália, Írország, Olaszország, Görögország és Spanyolország (PIIGS) volt az euróövezet kezdeti és végső menedékként nyújtott hitelforrásainak fogyasztója, többet költött a bevételeinél, és egyre növekvő, folyó fizetésimérleg-hiányokat halmozott fel. Eközben az euróövezet központi államai (Németország, Hollandia és Ausztria) termelték meg a kezdeti és végső menedék biztosításához szükséges forrásokat, a bevételeik alatt költöttek, és egyre növekvő, folyó fizetésimérleg-többletük volt.

Ezeket a külső egyensúlyhiányokat a 2002 óta erős euró, valamint a valós árfolyamok és a versenyképesség közti eurózónán belüli eltérések gerjesztették. Németországban és a központ más részein csökkentek a fajlagos bérköltségek (ahogy a bérek növekedése elmaradt a termelőképesség növekedésétől), ami reál leértékelődéshez és növekvő, folyó fizetésimérleg- többletekhez vezetett. Míg a PIIGS-országokban ennek az ellenkezője zajlott le, ami reál felértékelődést és növekvő, folyó fizetésimérleg-hiányokat eredményezett. Írországban és Spanyolországban bedőltek a magánmegtakarítások, és ingatlanlufi gerjesztett túlzott költekezést, míg Görögországban, Portugáliában, Cipruson és Olaszországban a nagymértékű költségvetési hiány súlyosbította a külső egyensúlyhiányt.

A túlköltekező országok így bekövetkezett magán- és államadósságai kezelhetetlenné váltak, amikor az ingatlanlufi kidurrant (Írországban és Spanyolországban), és az euróövezet perifériáján mindenhol fenntarthatatlanná vált a folyó fizetésimérleg-hiánya, a sok költségvetési hézag vagy mindkettő. Ráadásul a periféria országainak hatalmas folyó fizetésimérleg-hiányait, amit a túlzott fogyasztás gerjesztett, gazdasági stagnálás és a versenyképesség csökkenése kísérte.
 

Hogyan tovább?

A szimmetrikus refláció (visszatérés az árszínvonal növekedésének magasabb rátájához) a növekedés és versenyképesség visszaállításának legjobb módszere az euróövezet perifériáján, miközben meg kell lépni a szükséges megszorító intézkedéseket és strukturális reformokat. Ez az Európai Központi Bank (ECB) részéről a monetáris politika enyhítését feltételezi: végső menedékként nyújtott hitelek korlátlan rendelkezésre bocsátását a nem likvid, de potenciálisan fizetőképes gazdaságoknak; az euró éles leértékelését, ami a folyó fizetésimérleg hiányokat többletbe fordítaná és költségvetési élénkítést a központi országokban, ha a periféria megszorításokra kényszerül.

Sajnos Németország és az Európai Központi Bank e megoldás ellen van, mivel azzal a veszéllyel jár, hogy a központ országaiban átmenetileg magasabb lenne az infláció, mint a periférián. A keserű pirula, amit Németország és az ECB le akar nyomni a periféria torkán – a második megoldási lehetőség – a recessziós defláció: fiskális megszorítások, strukturális reformok a termelékenység és a növekedés fokozására, illetve a fajlagos bérköltségek csökkentésére, és reál leértékelés árkiigazítás (nem pedig nominális árfolyam-kiigazítás) révén.

Ezzel a módszerrel sok probléma van. A költségvetés megszorításai, noha elkerülhetetlenek, rövid távon mélyülő recessziót jelentenek. Rövid távon még a strukturális reform is csökkenti a teljesítményt, mert elbocsátásokkal, a veszteséges vállalatok bezárásával és a munkaerő és tőke a fejlődő, új gazdaságokba való fokozatos kihelyezésével jár. Így, egy fokozatosan mélyülő válság megelőzésének érdekében, a periféria országaiban reál leértékelésre van szükség, hogy javuljon a külső hiány. De ha az árak és bérek 30 százalékkal csökkennek is a következő néhány év során (ami társadalmi és politikai értelemben bizonyára fenntarthatatlan lenne), az adósság reálértéke nagymértékben megnövekedne, ami tovább rontana a kormányok és a magánadósok fizetésképtelenségén.


Államcsődök és kilépések

Röviden, az euróövezet perifériáját most paradox takarékossági intézkedéseknek vetik alá: a megtakarítások túl nagy, túl gyors növelése újabb recesszióhoz vezet, és még fenntarthatatlanabbá teszi az adósságokat. És ez a paradoxon most a központ országait is érinti. Ha a periféria országai a magas adósság, csökkenő teljesítmény, gyenge versenyképesség és strukturális külső hiányok deflációs csapdájába kényszerülnek, akkor végül egy harmadik megoldáshoz fognak nyúlni, ez pedig az államcsőd és a kilépés az euróövezetből. Így lehetőségük válna a gazdasági növekedés és versenyképesség javítására az új nemzeti valuták leértékelése révén.

Persze egy ilyen rendhagyó szakítás az eurózónával legalább olyan súlyos, sőt talán még nagyobb sokkot jelentetne, mint a Lehman Brothers 2008-as összeomlása. Hogy ezt elkerüljék, az euróövezet központi gazdaságai egy negyedik és végső megoldásra kényszerülnek: a periféria országainak megvesztegetésére annak érdekében, hogy azok alig növekvő, versenyképtelen gazdaságok maradjanak. Ez az állam- és magánadósságokból származó nagy vesztességek elfogadását feltételezi, csakúgy, mint hatalmas összegek rendelkezésre bocsátását, melyek a periférián a teljesítmény stagnálása mellett növelik a bevételeket.

Olaszországban évtizedekig zajlott egy hasonló folyamat: az északi területek szubvencionálták a szegényebb Dél-Olaszországot. De az euróövezeten belül, ahol a németek németek, a görögök pedig görögök, politikailag kivitelezhetetlen az állandó fiskális támogatás. Ez azt is jelenti, hogy Németországnak és az ECB-nek kisebb hatalma van, mint hiszi. Ha nem mondanak le az aszimmetrikus kiigazításról (recessziós defláció) – ami minden kínlódást a periférián koncentrál – egy szimmetrikusabb megközelítés javára (megszorítások és strukturális reformok a periférián az egész eurózónára érvényes reflációval kombinálva), akkor a monetáris unió a szakadék felé lassan haladó vonata felgyorsul, amint a periféria országai államcsődöt jelentenek és kilépnek.

A mostani görög és olasz káosz lehet e folyamat első lépése. Nyilvánvaló, hogy az euróövezet „keresztülevickélő” megközelítése nem működőképes többé. Ha nem mozdul el a nagyobb gazdasági, költségvetési és politikai integráció felé (ez az út illeszkedne a növekedés, versenyképesség és adósság-fenntarthatóság rövid távú helyreállításához, amire a fenntarthatatlan adósságok megoldása és a krónikus költségvetési és külső hiányok csökkentése érdekében szükség van), akkor a recessziós defláció minden bizonnyal szakításhoz vezet. Mivel Olaszország túl nagy ahhoz, hogy elbukjon, de ahhoz is, hogy meg tudják menteni, ezen a ponton már nincs visszaút, az euróövezet végjátéka megkezdődött. Először kikényszerítő erejű, rendezett adósságátütemezés jön, aztán következnek a monetáris unióból való kilépések, ez pedig végül az euróövezet széteséséhez fog vezetni.

Nouriel Roubini a New York Egyetem közgazdász professzora, a Válság közgazdaságtan (Crisis Economics) című szakkönyv társszerzője.

Forrás: Project Syndicate

A kép innen.
 

• Cimkék:
roubini euró euróövezet európa eu hitel mérleg közgazdaságtan pénzügy

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére