A Martes foina és a világmisszió

Az evolúciós pszichológia és Pál apostol fejtegetései között sok a hasonlóság. Kiválóan példázza ezt a nyest – elegánsabb nevén Martes foina − esete. Tudniillik, ha egy nyest beszabadul egy tyúkólba, addig öl, ameddig csak bír, vagyis amíg van benn élő madár. A jelenség legalábbis furcsa, hiszen a természet általában nem pazarol, és állatok ritkán ölnek kedvtelésből. Márpedig egy nyest a maga két kilójával egyetlen tyúkot sem bír betermelni egy ültő helyében. Azt sem tételezhetjük fel, hogy derék ragadozónk spájzol, hiszen legfeljebb egy hét után rárohad a maradék.

A biológusok mindezt úgy magyarázzák, hogy a nyest genetikai programjai funkcionálnak helytelenül, legalábbis a szárnyasok szempontjából. Amikor a Martes foina kialakult pár száz millió évvel ezelőtt, még relatíve kevesebb volt a tyúkól bolygónkon, ráadásul a tyúkok ősei is ügyesebben repültek, mint kortárs utódaik. A nyestnek tehát minden adódó lehetőséget meg kellett ragadnia, hogy megszerezze a napi betevőt. Ennek megfelelően alakultak az ösztönei. Amint feltűnt egy madár, a pehelysúlyú predátornak le kellett csapnia. Ez viszont általában akkora csinnadrattával járt, hogy nincs az a hülye nyestvacsora kandidát, amelyik ott maradt volna a helyszínen. Így az evolúciónak nem is kellett a lehetséges mészárlások beszabályozásával bajlódnia, hiszen alkalom sem nyílott ilyesmire. A tyúkólak megjelenése óta pedig túlságosan kevés idő telt el még ahhoz, hogy a Martes foina beidegződései lényegesen változhassanak.

Nem csupán a nyestnek, hanem a homo sapiens sapiensnek is vannak genetikai programjai. A
gyengébb idegzetűek ezt felfoghatják úgy is akár, hogy az intelligens tervezés vagy éppenséggel
a hatodik nap során kerültek belénk. A nők nagy melle, formás csípője például arra hívja fel
minden hím figyelmét, hogy a tulajdonos nagyszerű, életerős utódnak ad majd életet, akit
bőséges forrásokból táplál anyatejjel azután. Emiatt a férfiak általában odafigyelnek az iménti
karakterisztikumokra. Vagy: a nyest ételszükségletéhez hasonlóan őseinknek ugyanúgy meg kellett ragadniuk minden sóbeviteli lehetőséget, azaz, ha tehették, bekajáltak belőle rendesen. A Playboy magazin és a McDonald’s sültkrumplijának osztatlan világsikere pedig azt mutatja, hogy az iménti viselkedésmódok a 21. században is változatlan formában működnek bennünk tovább. Ráadásul környezettől függetlenül, azaz vélhetően nem tanulással válnak sajátjainkká. De hasonló példa a pókoktól, kígyóktól való ösztönös félelmünk is. Egy pisztolytól alapból nem fél senki se, holott sokkal nagyobb károkat okozhat, mint egy kósza pók vagy kígyó. Csak az előbbi állatoktól való viszolygásunknak volt ideje belénk programozódnia, míg a lőfegyverek feltalálása óta ehhez még túl kevés idő telt el.

Ha pedig léteznek genetikai programjaink, akkor a változó körülményeknek köszönhetően – a
nyest esetéhez hasonlóan – haszontalanná vagy éppen kártékonnyá is válhatnak. Az evolúciós
pszichológia művelői szerint az ember arra programozódott, hogy kisebb közösségekben élve minél több utódnak adjon életet biztosítva ezzel saját génállományának fennmaradását és elterjedését. Ez szükségszerűen más csoportokkal való konfrontációval járt. Manapság azonban az emberiség jó része nagy tömegekben egzisztál viszonylag szűk helyeken. Idegen kommunák zsúfolódnak össze, és az érintkezés távolról sem problémamentes, elég végignézni egy tévéhíradót. A vérrokonságból adódó összetartástudat azóta természetesen sok esetben absztraktabb fogalmakkal helyettesítődött. A Jenőt szeressük, mert ő református, a golgotásokat már nem szeressük olyan nagyon. Szlovákul lehet beszélni hivatalos ügyben, magyarul kevéssé érdemes. A Fradi rendben van, az MTK nem annyira van rendben.

És itt érkezünk el Pál apostolhoz. „Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserűséggel van tele” – szerepel a Római levélben. Bármennyire is meglepő, egy evolúció-pszichológus evvel tud mit kezdeni. Legfeljebb nem olyan ósdi kifejezésekkel operál, mint amilyen a bűn, hanem inkább elfuserálódó genetikai programokról beszél. De a lényeg: ő is tudja, valami nincs rendben a teremtés koronájával.

Az emberi természet teljes romlottságáról szóló páli, vagyis inkább augustinusi tanításnál azonban a természettudós már elkezdi ingatni a fejét. Ő ugyanis az altruizmussal is számol. Az önfeláldozó viselkedés alkalmasint éppúgy jellemezhet bennünket szerinte, mint az önzőség és szűkebb pátriárkánk érdekeinek előtérbe helyezése. Már az állatvilágban is ismerünk olyan madárfajokat, ahol egy-egy szülő, ha a szükség úgy hozza, nem csak a saját, de a közeli fészkek fiókáit is megeteti rokonsági szálaktól függetlenül. Egyes nagy rajokban élő halfajoknál pedig, ha valami ragadóhoz hasonló kopoltyús közelít, egy egyed az azonosítatlan objektum felé kezd el úszni, s ha az utánakap és lenyeli, a többieknek még mindig marad elegendő ideje a menekülésre. Ezeket a viselkedésformákat éppúgy genetikai programok szabályozzák, mint a nyest tyúklikvidálási hajlamát. Éppúgy jellemzik a homo sapiens sapienst, mint a Martes foinát. Ha Japán keleti partvidékét egy gigászi szökőár tarolja le, akkor a fél világ talpra pattan és segít. Ha egy kontyos török egy óvatlan pillanatban kitűzi a lófarkas lobogót, Dugovics Titusz a mélybe veti magát visszautasíthatatlan ajánlattal invitálva az oszmán kollegát. Az ember az evolúció-pszichológus szemében korrektül és inkorrektül funkcionáló, önző és önzetlen genetikai programok és egyéb összetevők alkotta komplex élőlény.

Hogy az evolúció elméletének van-e létjogosultsága, hogy a genetikus programok elmélete
valamiképpen összhangba hozható-e a non posse non peccare augustinusi emberképével, javaslom, maradjanak nyitott kérdések. Elégedjünk meg annyival, hogy a fent leírtak laboratóriumi kísérletekkel igazolhatóak és a hétköznapi tapasztalatainknak sem mondanak ellene homlokegyenest. Ha ezt elfogadjuk, akkor viszont érdemes eltöprengeni azon, mit tanulhat mindebből az egyház. Mindannyiunkban ott bujkál a jóra való készség, keresztényekben és nem keresztényekben egyaránt, nem lehetne-e ezt a közös alapnak tekinteni? Szemben a reformáció által átörökített augustinusi antropológiával, amely szerint mindenki vétkezett, nincs igaz cselekedete egy sem és legelőször is erre kell ráébrednie. Nem lehetne-e közösen megfogalmazott célokért együtt tenni, így fedezve fel egymást, mintsem felturbózott evangelizációkkal és egyéb furfangos praktikákkal passzírozni a fejekbe az evangéliumot? Nem a bűn felől közelíteni, hanem a jónak cselekvése felől. Vagy legalább
hangsúlyt helyezni erre is.

„… csak a hívő engedelmes és csak az engedelmes hisz” – írja Dietrich Bonhoeffer Követés című könyvében. Arra a nagyszabású, Luther által újra felfedezett igazságra, majd annak torzulásaira reflektál, miszerint az üdvösség elnyerésében nem számítanak a jó cselekedetek, csak az Isten kegyelmébe vetett hit. Bonhoeffer azt húzza itt alá, hogy ez a hit viszont nem létezhet az Istennek való engedelmesség nélkül. Hogy hihessük, tennünk, tapasztalnunk kell a jót. Kereszténynek és nem kereszténynek egyaránt. Különben olcsóvá válik a kegyelem. Ha egy görögdinnyéről annyit állítunk, hogy zöld a héja, piros a belseje, nagyon finom és neked feltétlen szükséged van rá, egy eszkimó, aki idáig fókahúson tengette életét, nem feltétlen dől hanyatt az ámulattól. Ha belekóstolt, az már persze mindjárt más. Isten országát reprezentálni kell, ehhez pedig nem elegendőek a szavak. Isten országának történésébe meg kell próbálni bevonni másokat, nem csak leültetni őket székekre, hogy most aztán kagylózzatok, mert életetek rejtélyének megoldása hirdettetik. Szerintem ez emberibb. És nehezebb. Az alapok mindenesetre megvannak hozzá.

Kósa Balázs

• Cimkék:
Darwin evolúció Martes foina kegyelem Szent Pál

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére