Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Szubjektív
2011-12-25 18:10:00

A kereszténység nem lelki erőszak

Bertrand Russell, a 20. század egyik legprominensebb ateistája, azt mondta, ha találkozna Istennel, azt kérdezné Tőle: miért nem volt több bizonyíték a létezésére, akkor hitt volna Benne. Sokak szerint ez egy jó kérdés – szerintem nem feltétlenül.

Isten, ha akarná, nyilván megtehetné, hogy elrejteti titkait a bölcsek és okosak elől, és a kicsinyeknek nyilvánítja ki magát (Lk 10.21). A kereszténység szerint Isten éppen ilyen: a Bibliából úgy tudjuk, hogy annyira tiszteletben tartja a szabad akaratot, hogy még a saját megfoganásához is engedélyt kért egy teremtményétől. Kétségtelenül furcsa ez; ám a fontos kérdés innentől kezdve nem az, hogy miért nincsenek elsöprő bizonyítékok ennek az Istennek a létezésére, hanem az, hogy vajon miért tart minket ilyen becsben?

Gondoljuk el: ha Istennek a legfontosabb az lenne, hogy az emberek higgyenek benne, akkor
felírhatná a nevét az égre, és belekódolhatná a miatyánkot minden egyes atomba. Csodákat is
tehetne lépten-nyomon: nem csak gagyi mindennapi csodákat, mint például amikor egy virág kinyílik, hanem amolyan rendes ószövetségi csodákat, amikor városfalak omlottak le, tűz esett az égből, és tengerek nyíltak szét. Ha akarná, lehetetlen volna az embereknek nem tudomást vennie róla – már ha Istent csak az érdekelné, hogy elhiggyük a létezését…

Azonban még ha Isten kikerülhetetlen tény is lenne az emberek gondolkodásában, az egyetemeken ma akkor is arról vitatkoznának, hogy milyen is ez az Isten. Változatlanul lennének, akik azt hirdetnék, hogy Istennek nincs akarata, és nem igazán érdekli a jó és a rossz; mások azt tanítanák, hogy nem ismerhetjük Isten akaratát, és megint mások azt, hogy a jó és a rossz teljesen relatív. Végső soron egyetemes istenhit mellett ugyanúgy megtörténhetett volna a sztálini diktatúra és a holokauszt is – ha csak hinnénk, hogy Isten van, de nem ismernénk őt…

Azonban ha Istennek úgy tetszene, lehetetlenné tehetne minden gonosz cselekedetet is: a kés
kiesne a gyilkos kezéből, és az agyunk lefagyna, ha önző gondolatok jutnának eszünkbe – ám ezzel megszűnne a szabad akarat lehetősége. Vagy a szabad akaratunk meghagyása mellett nyilvánvalóvá tehetné isteni akaratát, és jutalmakkal, valamint megtorlással és erőszakkal betartathatná azt, és nem lenne, aki e tökéletes zsarnok ellen merne tenni. Tömegek szolgálnák félelemből, kevesek érdekből és még kevesebben szeretetből – ám ők is, nem épp olyanok volnának, mint az ördögimádók, ha egy ilyen istent szeretnének?

Márpedig a keresztények szerint Isten létezését nem elég tudni – azt a Sátán is tudja –, Istent
szeretnünk kell, mégpedig azért mert az, aki maga a Szeretet, csak egy szeretetkapcsolatban
adhatja magát ajándékba nekünk. Istent ez a kapcsolat érdekli, és ennek a mi szabad döntésünkön kell nyugodnia – kell, hogy legyen lehetőségünk nemet is mondani –, ahhoz, hogy ez valódi szeretetkapcsolat lehessen. Ennek fényében minden bizonytalanság, valójában nekünk lehetőség arra, hogy önként válasszuk a Jót és az Igazat; Istennek minden késlekedése, valójában azért van, hogy minél többen megérkezzünk a menyegzőre, amit azoknak készített, akik szeretik őt.

C. S. Lewis egy egész regényt szentel e misztikus kérdésnek, tudniillik, hogy „a szent helyek, miért sötét helyek?”, vagyis, hogy miért szükséges Istennek elfednie magát a szemünk elől. Lewis válasza az, hogy addig nem láthatjuk Istent szemtől szembe, Míg arcunk nem lesz (ez a regény címe) – márpedig egészen addig, amíg nem látjuk Istent színről színre, lesznek kérdések és lesznek kételyek is. Éppen ezért az ateizmus a végsőkig ésszerű alternatívája marad a hitnek, és ezért lehet az, hogy végső soron nem az okosságunktól, hanem az akaratunktól – a kereséstől – függ az örök sorsunk.

Ám nem kockázatos-e Isten vállalkozása, hogy csorbítatlan szabad akaratot és tökéletes hűséget kíván egyszerre az embertől? Kétségtelenül. De nem kockázatos-e egy fiúnak felfednie a szívét és megkérni szerelmének kezét, tudva, hogy a lány nemet is mondhat? Kényszeríteni nem akarja, mert szereti, ám a fiú mégis megkéri a lány kezét, mert jól ismeri, és reménykedik. Nos, a kereszténység – a Biblia tanúsága szerint – nem más, mint Isten házassági ajánlata az ember lelkének.

És ha a kereszténység lelki házasság, akkor Russell és mások nem kérhetik számon a külső
bizonyítékokat Istenen. Ő épp elég világosságot ad, hogy mindenki, aki keresi, megtalálhassa, ám ha nem keressük, akkor Isten maga is tehetetlen. Még Isten sem adhat és tarthatja vissza a szabad akaratot egyszerre – ugyanis a nonszensz, az nonszensz marad akkor is, ha a mondatba belevesszük a Mindenhatót.

Mit tehet hát Isten a nem keresők érdekében? Megpróbálhatja kijózanítani a világot: ránk ijeszthet – mindenki, aki valaha szeretett, tudja, hogy ez egy legitim eszköz –, és végső soron a testi halálban mindnyájunkra rá is ijeszt, felhívva a figyelmünket helyzetünk reménytelenségére, nehogy az örök halált is válasszuk – ám kényszeríteni még ekkor sem fog.

A szeretet Istene türelmesen udvarol, sőt küzd értünk, míg arcunk nem lesz – amíg el nem jegyezhet minket magának –, ám még ha visszautasítjuk százszor is, akkor sem fogja megerőszakolni a lelkünket. Nem kell félnünk, egészen szabadok vagyunk. Ám akik azt várják, hogy Isten más úton, a maguk módján tegye őket boldoggá, nem tudják, mit is kérnek, ugyanis az a boldogság nem létezik. Egy világban, ahol Isten az egyedüli jó, aki Istent nem szereti, semmit se fog szeretni – örökre.

 

Szerdahelyi Miklós

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


A hét java

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.