A Bátor Tábor belülről

A Bátor Táborról – hála sikeres marketingjének – lassan mindenki kezdi tudni, mi fán terem: krónikus beteg gyerekek élményterápiája. De hogy milyenek ezek a krónikus betegek, vagy mitől válik terápiává az élmény, azt csak azok tudják, akik belülről ismerik. Gyerekként hét és tizennyolc éves koruk között kerülhetnek oda cukorbetegek, vérzékenyek, onkológián kezeltek, illetve egy fiatalkori ízületi betegségben szenvedők, önkéntesként pedig azok a húsz évnél idősebbek, akik az interjúkon megfelelnek, és a képzésen részt vesznek. Mert szigorú szűrésen kell átesni, és évről évre egyre több jelentkezőből lehet válogatni. A régiek visszatérnek, van, aki hét-nyolc éve, és minden évben ugyanannyi új is kerül a turnusokba. Van köztük pszichológus, tűzoltó, tanár, rendőr, ügyvéd, adóellenőr, és még sorolhatnám.

Jellemzően több nő (mint a segítő szakmákban szinte mindenütt), és jellemzően több fiatal, főként egyetemisták, akik a nyári szünidejükből könnyebben áldoznak tíz napot egy-egy turnusra, mint a munkahellyel rendelkezők vagy családosok. Nem érzik áldozatnak. Jobban feltölt, mint ugyanennyi idő a riviérán. Azt mondják, a Bátor Tábor az a hely, ami után három napig alszol, amiről három hétig mesélsz, és amiből három hónapig táplálkozol. Mindenkinek megvan a maga története, ahogy az önkéntesek, a „cimborák” közé került. Az enyém egy tanítványommal kezdődött, aki daganatos betegként három éven át járt a táborba, és rengeteget mesélt róla. Úgy éreztem, neki tartozom ennyivel, hogy ilyen módon nézzek szembe a betegségével, ami számomra addig a haldoklás szinonimája volt.


Sokkoló találkozások

Iszonyúan féltem. Abban reménykedtem, az interjú után nem válogatnak be, nem kell végigcsinálnom, de megnyugodhat a lelkiismeretem is, hogy megpróbáltam. Elfogadták a jelentkezésemet a kamasz onkológiai turnusba, félhettem tovább. Az első jó élményem a többi önkéntes léte volt. Hogy egy kis területen jóval az átlag fölött van azoknak az aránya, akik másokért akarnak tenni. Egymásért ugyanúgy, mint a gyerekekért. Hogy segíteni fognak. Hogy talán nem véletlenül töltik ott minden nyarukat. Hogy biztonságban érezhetem magam köztük, ahogy a táborban minden este elénekelt dal refrénje mondja: „Fogd a kezem, és érezd magad biztonságban…”

A gyerekek érkezésének első háromnegyed órája tényleg sokkoló volt. A betegség nyomot hagy, néha múlót, mint a kemoterápia miatti hajvesztés, sokszor maradandót, mint egy heg vagy egy protézis, hiányzó végtag, a sugárkezelés okozta kopaszság, beszéd-vagy mozgászavarok. De a legtöbb gyereken nem látszott semmi, a cimborák azt sem tudják, kinek mi a baja, kérdezni sem szabad, csak meghallgatni, ha mesélnek róla. És az első óra után már az is csak vidám vagy épp szorongó, tüskés kamasz volt a szememben, akin először csak a betegség nyomát voltam képes meglátni. Az újak eleinte közülük is szoronganak, le nem vennék a parókát vagy kendőt, adott esetben a steril maszkot vagy a hosszú ruhát, amivel a hegeket el lehet rejteni. A második-harmadik napon már senki nem zavartatja magát. Nem múlik rajta semmi.


De hol a határ?

A tábor célja éppen ez. A gyerekek, akik a kórházi tartózkodás miatt hónapokra-évekre kiszakadnak a kortársaik közül, megharcolnak ugyan a betegséggel, de a fizikai gyógyulás után is azt élik meg, hogy mások, mint a többiek, hogy nem tudnak visszailleszkedni a kortársaik közé. Egyrészt sokkal felnőttesebbek, empatikusabbak, másrészt betegségük alatt egyszerűen kimaradnak egy életszakaszból, amit nehéz pótolni. Többen nehezebb útnak élik meg az egészségesek világába való visszatalálást, mint a sokszor fájdalmas orvosi eljárásokat. Itt egyrészt olyanok között lehetnek, akik hasonló megpróbáltatásokon mentek keresztül, másrészt a programok arra tanítják őket: képes vagy rá. Lóra ülni, íjazni, evezni, zenélni, színpadra állni.

Mindenkinek máshol van a léc, amit át kell ugrania, a lényeg, hogy átélje a győzelmet. Mert ezek a gyerekek megtanultak félni, bizonyos helyzeteket elkerülni: féltették őket az orvosok, féltik az szülők, és féltik ők is magukat. Sosem felejtem el az erdélyi srácot, aki húsz perc biztatás után „Bocsáss meg, anyu!” kiáltással dőlt hanyatt közel két méter magasról a többiek karjába, vagy több napos fogadkozás után, hogy ő bizony nem ül lóra, bátran ügetett körbe-körbe. Hiszen ezért Bátor Tábor. Mindannyian egy kicsit kijjebb toljuk a határainkat. Az a cimbora-társam, aki súlyos tériszonya ellenére kilenc méterre mászott fel a magaskötélpályán, mert egy gyerek azt mondta, hogy csak vele meri végigcsinálni. Szegény, egész zöld volt a félelemtől, de mászott hősiesen, mert a kislánynak benne volt bizalma.

Nekünk cimbiknek ez a szerepünk. A háttérben szinte láthatatlanul vagy épp játszótársként készenlétben az orvosoknak és nővéreknek, a programok alatt nekünk, önkénteseknek ez a dolgunk. Jelen lenni, elérhetőnek lenni. Biztatni a másikat hogy átlépje a saját árnyékát, és dicsérni, ha megtette. Vigasztalni, ha valami nem sikerült, és helyreigazítani, ha olyat tett, ami magának vagy másnak kárára volna. Azt, amit egy szülő, egy tanár, egy lelki vezető, egy orvos tesz. Addig a nyolc napig, amíg az együttlét tart. Aztán a következő nyáron. Az egyik tábor végén páran, visszajáró cimbik azt mondtuk egymásnak: ez az a hely, ahol nem sikerülhet annyira rosszul egy turnus, hogy az ember ne úgy menjen haza, hogy végre tett valamit a világon, aminek értelme volt.


Kiss Judit Ágnes

Kép innen.

• Cimkék:
bátor tábor betegség önkéntesség gyógyászat

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére