Csak Albert, Jasin, Masopust, Blohin és Belanov kapta meg a keleti blokkból

Aranylabdások a vasfüggöny mögül

A Szovjetunió felbomlása, a Varsói Szerződés és a KGST létezése idején sokkal nehezebb dolga volt egy keleti blokkból érkezett futballistának, ha el akarta nyerni az Európa legjobbjának járó kitüntető címet. Akkoriban ugyanis a „szocialista sportoló” nem igazolhatott Nyugatra, hogy megmutathassa tudását a világ boldogabbik felén, így roppant kevés lehetőség adódott a bizonyításra. Öt kiváló futballistának mégis sikerült.

Jégkorongban is bajnok volt

Josep Masopust volt az első, még 1962-ben, s tulajdonképpen logikus is volt a választás, hiszen a chilei vb-n a brazilok mögött második helyet szerzett Csehszlovákia válogatottjával, azaz a legjobb európai csapat sztárjának ítélték a díjat. S ha már megtört a jég… Lev Jasin 1963-ban, 34 évesen lett az öreg kontinens legjobb labdarúgója. Ráadásul a Fekete Pókként is becézett hálóőrnek nagyon sok köze volt az előbb említett jéghez, emiatt majdnem lemaradt a futballkarrierről. Ifjú korában hokikapus (is) volt a Dinamo Moszkva csapatában, sőt 1953-ban posztján a szovjet bajnokság harmadik legjobbja lett. Ráadásul a fociban nem is volt szerencséje, hiszen amikor 1950-ben, egy barátságos meccsen bemutatkozhatott a Dinamóban, nem remekelt, s még évekig a kispadot koptatta. Hogy megérte várni, azt jelzi az 1956-os olimpiai arany, az 1960-as Eb-ezüst, illetve a négy évvel később szerzett Eb-bronz, valamint az 1966-os világbajnokságon szerzett negyedik hely. No meg az 1963-as Aranylabda. Nem mellékesen pedig őt választották a XX. század legjobb futballkapusának. De az 1990-ben elhunyt legenda vitrinjében ott volt egy szovjet bajnoki jégkorong-aranyérem is, méghozzá 1953-ból.

A Császár, akit minden klub szívesen látott volna

A mi hétfőn elhuny Császárunk volt a harmadik keleti Aranylabdás. S milyen karriert futhatott volna be Albert Flórián, ha már az ő idejében is nyitva vannak a határok, s kipróbálhatta volna magát valamelyik nyugat-európai topcsapatban? Tárt karokkal várta volna valamennyi nagy klub, minden valamirevaló elnök feláldozta volna a teljes vagyonát, hogy Albert Flóri az ő csapatában varázsoljon. Így maradt itthon, s cseppet sem bánkódott az elmulasztott lehetőség, a vagyon miatt, hiszen remekül érezte magát a Fradiban, a szíve oda húzta.

Az első szovjet Nyugaton

Albert Flórián díjazása után hosszabb időre Nyugatra került az Aranylabda, mígnem 1975-ben újra egy zseniális szovjet (ukrán) futballista következett. Oleg Blohin az 1975-ben KEK-et nyerő Dinamo Kijev csatáraként bolondította az ellenfelek védőit. Nem mellékes, hogy a kijevi szupercsapat éppen a Fradi ellen játszotta a Kupagyőztesek Európa-kupájának fináléját. Blohin nevéhez egy másik kuriózum is fűződik, ő volt az első szovjet labdarúgó, akit engedtek legálisan Nyugatra szerződni. Igaz, 1988-ban, 36 évesen már jóval túl volt pályafutása csúcspontján, de az osztrák Vorwärts Steyr, majd a ciprusi Arisz Limasszol csapatában így „vén fejjel” is szerzett két szezon alatt 14 gólt. Egy újabb kijevi KEK-győztes (1986) volt az ötödik a sorban. A szovjet (ukrán) Igor Belanov, akire az 1986-os, irapuatói 0-6-ról mi is jól emlékszünk. Az európai kupasiker, illetve a mexikói vb-n nyújtott teljesítménye győzte meg a voksolókat arról, hogy ő volt abban az esztendőben Európa legjobbja. A vasfüggöny lebontása után jóval könnyebben kerültek reflektorfénybe a kelet-európai focisták is. A bolgár Hriszto Sztojcskov (1994) az FC Barcelona az ex-NDK-s Mathias Sammer (1996) a Borussia Dortmund, a cseh Pavel Nedved (2003) a Juventus, míg az ukrán Andrij Sevcsenko (2004) az AC Milan játékosaként lett Európa legjobbja. De nekik már jóval könnyebb volt az útjuk a dicsőségig, mint Albert Flóriéknak…

M. B.

• Cimkék:
Albert Flórián Aranylabda FTC Ferencváros Fradi labdarúgás

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére