Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Kultúra
2011-11-27 20:00:00

Sakter, halsli, ganef és a többiek

Zsidó élet a konyhaajtóból

A november 27-én kezdődő Judafest zsidó gasztronómiai fesztivál kapcsán Cserna-Szabó András író egy nemrég felfedezett családi receptkönyv kalandos történetét elevenítette fel a Mindennapi számára.

Mikor Körner András először járt Győrben, nem volt ideje és módja vizitelni dédmamája szülőházánál. Mással volt éppen elfoglalva, meg aztán mindez éjjel történt. Fakabátok kísérték a sötét városon át az alkalmi fogdába. Ez az ötvenhatos forradalom bukása után történt, miután Körner megpróbált távozni az országból, de a hatóság lefülelte. Tíz év múlva aztán mégis sikerült elhagynia hazáját. Építészmérnökként működött az Egyesült Államokban. De gyökerei nem hagyták nyugodni. Míg napközben az Újvilágot építette, este, lefekvés előtt képzeletben egy elpusztult régi világban csatangolt, Győrben és Mosonban.

A Kóstoló a múltból című könyv története úgy kezdődött, hogy Körner András New Yorkban élő nagynénjének gardróbjában néhány kartondobozra lelt. A dobozokban megtalálta 1851-ben született dédanyjának, Baruch Teréznek haggadáját (imakönyvét) és még néhány ódon füzetet. Az egyik füzet 85 darab, német nyelven, gót betűvel íródott levél piszkozatát rejtette, a másikban 130 kéziratos recept aludta csipkerózsikaálmát. Mire Körner kisilabizálta a gót betűket, észrevétlenül Baruch Teréz-szakértővé lett. Ekkor már tudta, mit kíván kezdeni ezzel a különleges tudással. Nemcsak dédnagyanyjának akart emléket állítani, de annak az egész (jószerivel tökéletesen eltűnt) közösségnek, aminek Riza (később Riza néni) a tagja volt – a vidéki magyar zsidóságnak.

Ennek megfelelően Körner András nem betűhű XIX. századi receptkönyvet adott közre, nem is Baruch Teréz levelezését, még csak nem is Riza néni regényét, hanem ennél sokkal többet. Egy mosoni magyar zsidó ház gasztroszociológiáját írta meg, különös tekintettel a vallási szokásokra és az azokkal szoros összefüggésben álló ételművészetre. Azt is mondhatnánk, ez a könyv egy zsidó ház életét mutatja be – a konyhaajtóból. De ne szaladjunk rögvest Mosonig, a sztori valójában Győrből indul.

Baruch Ede, a szerző ükapja az 1840-es években itt, a győri Híd utcában alapított rövidáru-kereskedést. Lányai, így Teréz is, ebben a rohamosan fejlődő városban nőttek fel, zongorázni tanultak, énekelni, kötni, horgolni, hímezni, na és sütni-főzni. Receptkönyvét Riza már tizenévesen elkezdte írni, hiszen tudta, az ő életének sora az, hogy egy zsidó férj mellett majd pedáns háztartást vigyen. Mindeközben szakadatlanul levelezett, mert hitt abban, hogy a stílus maga az ember, és hogy egy művelt lánynak nemcsak a fazékhoz, de a stilisztikához is illik konyítania. Németül levelezett, hiszen a család választott nyelve a német volt, bár mindannyian értettek és beszéltek magyarul. Magyarnak vallották magukat, magyar zsidónak.


Zsidók, keresztények, németek a bálteremben

A dagályos-virágos nyelvezettel megírt levélpiszkozatokból egy viszonylag harmonikus Magyarország képe sejlik fel, ahol zsidók és keresztények még jól megfértek egymás mellett, ahol a zsidó vallás, a német nyelv és a magyar identitás egyáltalán nem zárta ki egymást. Riza nemcsak zsidókkal levelezett, hanem keresztényekkel is, a bálokon, ahová szívesen és gyakorta járt, zsidók és keresztények együtt táncoltak.

A szerző egy átlagos fiatal lány mindennapjait mutatja be, akit néha hajnal négykor parancsol haza apja a bálból, aki olykor segít a boltban, aki füzeteibe nemcsak levélpiszkozatokat és recepteket, de áriaszövegeket és szentimentális verseket is jegyez, aki a kor szokásaihoz képest kicsit későn, huszonöt esztendősen lesz feleség. A levelekben a késői frigy gyanítható okára is rálel a dédunoka: Riza történetesen egy olyan zsidó férfiba szeretett bele, akinek „egyéb kapcsolatai” (többek közt egy bécsi keresztény nővel folytatott viszonya) zátonyra futtattak mindenféle házassági tervet. De végül jön Berger Bernát (aki nemcsak 13 évvel idősebb Teréznél, de ráadásul első unokatestvére a lánynak), és beteljesíti a sorsot. Megkéri Riza kezét, és háziasszonyt csinál belőle, mégpedig mosoni háziasszonyt.

Erről a mosoni házról szól Körner könyve. Szeretettel átitatott precizitással rajzolja meg Riza néni háztartásának nagyjából fél évszázadát: 1876-tól 1932-ig, mikor is Riza néni – férje és fia halála után – lányához költözik Budapestre. Egy csodálatos zsidó szakácskönyvet vet papírra a szerző, dédmamája receptjeit édesanyja emlékezéseivel toldja meg, átdolgozza a modern konyha szempontjai szerint. Sőt, az ételek vallási hátterét is megvilágítja, úgyhogy nem marad titokban, melyik fogás került asztalra hanukakor, purimkor vagy éppen pészahkor.

Elmesél mindent, amit erről a mosoni félszázadról tudományos munkákból és a családi legendáriumból tudni lehet. Nemcsak arra derül fény, hogy mikor, miből és hogyan készült mondjuk a mandulás puszedli, és ha erre támad gusztusunk, hogyan készíthetjük el ezt a nyalánkságot, mi, huszonegyedik századi háztartási robotgép-tulajdonosok a saját konyhánkban, de például azt is, mit tett Riza néni, ha ebédre libát kívánt süttetni a szolgálóval vagy éppen a sólethez kellett némi libanyakbőr.


Lecke a föld alól

Hát egészen pontosan azt tette, hogy megkérte Paulát, a termetes, keresztény szolgálólányt (aki abban a hordóban fürdött, amelyben áztatni szoktak volt), hogy kötözze össze a jószág lábait, majd fogta az állatot, és elindult kisonokájával a schohethoz, más néven a sakterhoz, azaz a metszőhöz, aki a rituális vágást végezte. Ez a bizonyos sakter a samesszal, vagyis a templomszolgával együtt lakott egy földszintes épületben a zsinagógaudvaron, és egyben segédkántorként is működött. Volt egy fabódéja a ház megett, oda vitte a libát. Először ellenőrizte a körmével a penge élét, melyen nem lehetett semmi csorba, nehogy az állat szenvedjen. Ezután szabadon engedte a libát, hogy meggyőződjön arról, egészséges-e, hiszen beteg állatot tilos volt leölnie. Ha mindent rendben talált, összefogta a baromfi két szárnyát, hátrahajtotta nyakát, kitépett pár tollat, elmondott egy rövid áldást, majd egyetlen gyors suhintással elvágta a liba nyakát. A falra erősített kampóra akasztotta az állatot, s megvárta, míg kicsorog a vére. Szóval így kezdődött mondjuk egy aznapi halsli, vagyis töltött libanyak története…

Persze Körner könyve több annál, mint hogy csupán szociológiai, vallástörténeti vagy gasztronómiai forrásmunkaként beszéljünk róla. Van benne valami olyasféle heroizmus, amiről eddig azt hittük, csak az irodalomnak lehet sajátja. Szembemegy az idővel, és az eltűnt emlékek nyomába ered. Nem nyugszik bele abba, hogy ez a csaknem idilli, vidéki magyar zsidó életforma mindörökre elsüllyedt, akár a Titanic. Lebukik a mélybe, és betűnként, színenként, ízenként hozza fel a tenger fenekéről a múltat. Amit felhozott, abból mondatokat készít. És rajzokat. Meg persze recepteket. Miközben ezt a pompás könyvet olvassuk, arra döbbenünk rá, Körner újra felépítette ezt az egész mosoni kozmoszt – ganefestül, csukagombócostul, sameszestül, sábátostul, Tóth-kocsmástul. És immár nemcsak ő közlekedik otthonosan ebben a régi-új világban, de mi is. Bevezet minket a saját múltjába, nekünk ajándékozza családi emlékeit, hogy íme, legyen a tiétek is, használjátok egészséggel, olyan szeretettel és kíváncsisággal és tanulni-megérteni akarással, ahogyan én használom.

Riza néni nincs már, még a holokauszt előtt elment, de még nagyjából végignézte saját világának romba dűlését. Fia, Frigyes már a keresztény Ördögh (!) mészárosnál vette a sertéskolbászt és a szalonnát. És mikor az özvegyasszony a lányához költözött, már a vallási szokások és a kóser étkezés illúzióját sem tudta megteremteni. Lassanként elsüllyedt a hagyomány, aztán jött a borzalom. De Riza néni nem élt hiába, mert még dédunokáját is tudta tanítani a föld alól. Dédmamája egyszerre konzervatív és rugalmas szelleme nélkül ugyanis Körner nem írhatna ilyen csudaszép és világítóan bölcs mondatokat, mint például ez a kettő: „Hagyományhűen vallásos és világias elődeim egyaránt közel állnak hozzám, mindnyájukat magamhoz ölelem, és nem akarok választani közülük. Ez az én hagyományom.”


Cserna-Szabó András

A kép innen.

További infó a Judafestről itt.
 

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére

További cikkek Zsidóság
  • Ki ölte meg Jézust?
  • Javítják a cikket: Orbán nem zsidó
  • Új holokauszttól fél a budapesti főrabbi
  • Honnan származnak a zsidók?
  • Hoppá: a legfontosabb felfedezés a Holt-tengeri tekercsek után
  • Ismét kivonulnak a zsidók Egyiptomból?
  • Mikor lesz béke Izrael és Palesztina között?
  • Divat a jiddis
  • Holokauszt-túlélők tiltakoznak ultraortodox zsidók ellen
  • Ahol a zsidók kiirtását iskolában tanítják

  • A hét java

    © mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.