Világsztárok 1956-ról

A forradalom leverésének egyik legnagyobb kritikusa Albert Camus Nobel-díjas francia író, filozófus volt (képünkön balra). „Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogy az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat” – olvasható A magyarok vére című, 1957-es írásában. A forradalom előtt Camus nem szívelte különösebben a magyarokat. Victor Hugo még versben búcsúzott Batthyány Lajostól és Petőfi Sándortól, az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Birodalom szövetsége azonban fél évszázadra a nem kedvelt országok közé száműzte Magyarországot a francia közgondolkodásban. Mit tudtak ők arról, hogy a magyar költők mind Párizst éltették, a szabadság, a haladás bölcsőjeként – Batsányitól Adyig? Hasonlóan csekély tudás sodorta a nyugati világ értelmiségi fiataljait az 1910-es évektől a szélsőséges eszméket hirdető csoportosulásokba. Az új század háborúira, technikai újdonságaira a múlt eszméi nem tudtak megfelelő választ adni. Közben a szovjet propaganda egy igazságosabb, jobb világ ideáját hirdette. 1934-től Camus-t három évig – egészen a sztálinista vonallal való szembefordulása miatt bekövetkezett kizárásáig – a Francia Kommunista Párt (FKP) soraiban találjuk. A magyar forradalom azonban teljesen kiábrándította az eszméből: „Kelet-Berlin, Poznań, Budapest… Egy gigantikus mítosz omlott össze” – írta.

Materializmus és forradalom

Jean-Paul Sartre francia filozófus már nem látta ilyen tisztán az eseményeket. Noha elítélte a szovjet beavatkozást, és 1956. november 9-én – írótársával, Vercors-ral és élettársával, Simone de Beauvoir író-filozófusnővel karöltve (alsó képünkön láthatóak) – szakított az FKP-val, a párt irányítása alatt álló Írók Nemzeti Bizottságának továbbra is tagja maradt. Ráadásul egy cikkében így értékelte a helyzetet: „Balszerencséjére a munkásosztály a Nagy Imre-kormánytól kapott fegyvereket arra használta fel, hogy a magyar népet megvédje a szovjet katonákkal szemben… Ha a Szovjetunió nem ér se többet, se kevesebbet a kapitalista Angliánál, akkor nem marad más, mint művelni kertjeinket. De hogy a reményt megőrizzük, éppen ellenkezőleg kell cselekednünk: belátni a tévedéseket, a szörnyűségeket és a bűnöket, felismerni a szocialista tábor nyilvánvaló előnyeit.”

A dadaista költészet atyja, a román-francia Tristan Tzara október elején – az Írószövetség meghívására – tíznapos látogatást tett Magyarországon. Hazaérkezése után tett nyilatkozatai felháborodást keltettek a baloldali értelmiség köreiben. Ekkor különbözött össze honfitársával, Louis Aragonnal, és a költő csoportjával. Tzara meglehetős éleslátásáról tanúskodnak kijelentései: „A munkások elég indulatosan panaszkodtak életkörülményeikre… van áru, de a munkások fizetéséhez képest magasak az árak”. Magyarország függetlenné válásában azonban az európai egyensúly megbomlását látta, amely – értékelése szerint – újabb világháborúhoz vezetett volna. A novemberi szovjet megszállás után többé nem nyilatkozott a magyar szabadságharcról, tartotta magát a pártfegyelemhez; ennek megfelelően az FKP-nak is tagja maradt.

A fentebb említett, szürrealistából szocialista-realistává vedlett Aragont „a párt iránti hűségéért” – mert kiállt a hazánkat lerohanó szovjetek mellett – még a forradalom évében beválasztották a politikai bizottságba. A költőhöz hasonló pártosság és torz szemlélet jellemezte a világhírű festőt, Pablo Picassót. Ő sem fordított hátat az FKP-nek, sőt 1957 júliusában kijelentette: hisz a kommunizmusban, és nem tervezi elhagyni a pártot. A pártot, amelyik azt harsogta: Magyarországon fasiszta restaurációs kísérletet buktattak meg. Propaganda-szólamaik szerint a Párizsba érkezett emigránsok mind részt vettek a pártház ostromában. „A párizsi fasiszta bandák megmutatták a magyar ellenforradalom valódi arcát” – állt az FKP állásfoglalásában.

Úri negyed

Az olasz Indro Montanelli neve legtöbbünknek semmit sem mond; pedig Rómában általános iskola viseli az író, újságíró, rendező nevét – Hajnalban meghalnak az álmok címmel pedig színdarabot írt az ötvenhatos forradalomról. Méghozzá megélt élmények alapján, Montanelli ugyanis tudósítóként dolgozott Budapesten. Az 1980-as években úgy emlékezett: „az újságírói szimatnak, intuíciónak köszönhetően” elsőként érkezett Magyarországra. Emlékeiről szívet fájdítóan ír: „Aki látta ezt a várost akkor, amikor álmában ötezer tank lepte meg, és látta velük szembeszegülni, ahogy minden ház erőddé változik, lőréssé minden ablak, amint négy nap, négy éjjel ádáz küzdelem után elborítják utcáit a holttestek, s miután muníció nélkül marad, összekötik a kezét, és hagynia kell, hogy letartóztassák, kivégezzék, deportálják, de inkább éhen hal és megfagy, mintsem kollaboráljon; nos, aki látta mindezt, az nem hihet abban a feltételezésben, hogy humbug volt az egész.” Mégsem tudta eltántorítani az Olasz Kommunista Párt vezetőit attól, hogy ellenforradalomnak bélyegezzék a forradalmat, s arra sem tudta rábírni őket, hogy elítéljék a Vörös Hadsereg invázióját. Szavai, mondatai ugyanakkor tömegeket mozgattak meg: mintegy kétszázezren léptek ki a pártból, köztük Italo Calvino, a korszak egyik regényíró óriása.

A rock and roll óriásának ellenben nem kellett biztatás. Elvis Presley (fenti képünkön) 1956 novemberének első napjaiban a Song In The Valley (Dal a völgyben) című dalt a magyar forradalmárok tiszteletére adta elő egy koncerten, majd bejelentette: gázsiját a magyarországi rászorulóknak ajánlja fel, s hasonló támogatásra szólítja fel közönségét is. Elvis 1957. január 6-án, a több mint harmincmillió amerikai által nézett Ed Sullivan Showban szintén honfitársai segítségét kérte. Felhívásának megvolt az eredménye: hetekkel később csokoládéval, kakaóval, tejporral és egyéb, itthon szinte ismeretlen finomságokkal teli csomagok érkeztek az Egyesült Államokból Magyarországra.
Ditzendy Attila Arisztid
 

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére