Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Kultúra
2011-06-05 19:30:00

Lator László: mindkét latorhoz közel állok

Tudja-e közvetíteni a nyelv a természetfelettit?

A költőnek az Ünnepi Könyvhéten A megmaradt világ címmel új kötete jelenik meg; az élő klasszikus életpályáját dolgozza fel a memoár és az esszé műfajában.

– Ez az emlékező könyv egy életrajzi és egy költői műhelymunkához kapcsolódó részből áll. Hogyan íródott az első ciklus?

– Nem a naptári, hanem a belső idő asszociatív rendje szervezi az emlékezés sorrendjét. A háború végével kezdődik, és innen mozog vissza és előre. A könyvben magánemberi, de irodalmi élettapasztalatokat is megosztok.

– A műhelymunkával foglalkozó rész körüljárja a transzcendencia fogalmát. Mi izgatta ebben?

– Az a kérdés foglalkoztatott, közvetítheti-e a verscsinálás – nyelvvel, képpel, szerkezettel – azt, amit mögött tudok, érzek. Az elmondhatatlan részletek erőterét akartam beletenni. Tudja-e közvetíteni a nyelv a transzcendenciát? Hiszen szüleinktől, nagyszüleinktől nemcsak tulajdonságainkat, hajlamainkat örököltük, hanem valami többet is. És ha adatok híján nem tudjuk is kinyomozni, úgyis mondhatnánk, az időtlenségtől származik.

– Megjelenik ez az időtlenség a költeményekben is?

– A verseimről szóló esszéim azt járják körül, mi volt az elindító élmény és hogyan alakult olyanná, amilyen lett. Az érdekelt például, hogyha írok egy olyan verset, ami tele van háborús képekkel, miképpen ver visszhangot egy olyan fiatal olvasóban, aki nem élt át a háborút. A köznapi szavaink általában elvonttá váltak. Nem hívnak elő többet, mint amit a köznapi beszédben mondunk. A költészetnek viszont megvan az az előnye a köznapi beszéddel szemben, hogy a szavakat úgy tudja összerakni, használni, a képeket úgy tudja a beszédben elhelyezni, hogy megjelenik valami több. Valami, ami a szavakon túlmutat, vagy ami a szavak mögött van. Vagyis a nyelvnek visszaad egy olyan tartományt, amelyből a modern élet kivette. Visszaadja egy-egy szónak az „igei” jellegét. Az „igei” jelleget nem nyelvtani, hanem biblikus értelemben értem.

– A költészet történetével is foglalkozva jutott erre a következtetésre?

– Kezdhetném akár az ókori latinoknál. Ha elolvasom Horatiustól azt, hogy Thaliarcus, nézd a Soractét, abban az is benne van valami, ami több, mint a puszta tárgyi világ körülöttünk. Sugárzik belőle. Mondhatnám példának a későközépkori költészet legnagyobb alakját, Dantét. Ő költeménykatedrálist épített egyszerre metafizikai és kortárs világképből. A reneszánsz újra felfedezte az életörömöt, amelyben szintén lehet transzcendencia. Ha Ronsard szerelmes versét olvasom, akkor érzem, hogy több van benne, mint az csupán, mi lesz, ha megöregszik a kedvese. A mulandóság tudata, és az örök utáni sóvárgás. A romantika pedig a kimondhatatlan keresése. Egy romantikus költő bármit írt, amögött mindig metafizikai tartomány volt található.

– Hogyan változott ez meg a XX. században?

– Az ember hite megszaggatódott, tele lett kételyekkel. Hasonlítsuk össze a magyar Mécs Lászlót a francia Pierre Jean Jou-val. vagy a regényíró Francois Mauriac-kal. Mécs László világképe egyszerű és problémátlan, maga a tiszta hit. A franciáké sokkal gyűröttebb, gyötrelmesebb, keservesebb. Az embernek az az érzése, hogy mélyebben élik át a katolikus hitet. Pilinszky Jánosnak van egy Mauriac-regénnyel azonos című költeménye: A szerelem sivataga. Pilinszky szintén szaggatott , kételyekkel teli világot jelenít meg. Ha valaki végigolvassa szakadékos költészetét, sötét, komor líráját, akkor megtalálja benne azt a metafizikus hátteret, amely ugyan nem ment meg bennünket a különféle kételyektől, tragédiáktól, de segít elviselni azokat. Azt gondolom, hogy a XX. század legnagyobb magyar katolikus költeménye az Apokrif.

– Az Ön verseiben lépten-nyomon felbukkan a transzcendencia. Például a Sárangyal vagy a Heraclius Gloss töprengései az ember és a rajta túli erők kapcsolatáról is szólnak, aztán a rejtelmes növényi vegetáció, amely annyi költeményében felbukkan, az élet titokzatos örökkévalósága… Ha mégis meg kéne mondani, egy mondatban, hogy viszonyul a valláshoz, talán éppen a nevéből indulnék ki. Melyikhez áll közelebb a lelke, a jobb vagy a bal latoréhoz?

– Mindkettőhöz, hiszen az igazi hit elválaszthatatlan az őszinte kérdezéstől, akár szenvedő kételkedéstől is.

 

Az 1927-ben született Lator László versekkel a Magyarok és a Válasz című folyóiratokban jelentkezik először. Első verseskönyve, a Sárangyal 1969-ben jelenik meg. Addig főleg műfordítóként van jelen a magyar irodalmi életben, köteteket fordít Blok, Lermontov, Celan verseiből. Jelentős pedagógus és esszéista. Műfordítóként egyetemi hallgatók nemzedékeit neveli és oktatja. Lator költészetét első pillantásra megkülönbözteti a kortárs magyar lírában szűkszavúsága és a kötött formákhoz való ragaszkodása. Domokos Mátyás irodalomtörténész azt írja erről a lírai hajlamról és törekvésről: „a Létezés egyetlen ősképletét akarja fölírni a halál fekete táblájára”.

 

 



 

 

 

 

 

 

 

Payer Imre

A nyitókép innen.
 

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


A hét java

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.