Red Hot Chili Peppers-koncert Párizsban

Rohadtul csípős hitgyár

A Factory of Faith refrénjében eljátszik a gondolattal, hogy feladja léha életmódját, s ebben egy „hitgyár” segíti, amely bizalmat és hűséget termel nagyüzemben. A RHCP történetében egy ilyen, lelkekben működő, szívekben lüktető „gyárra” mindig is szükség volt: sokszor zuhanórepülésbe kezdett, de feltápászkodni mindig képes volt a most 28 éves banda. Képesek voltak kiheverni első periódusuk (80-as évek közepe) meghatározó gitárosának halálát, majd a folyamatos tagcseréket, a rehabokat, a sikertelenséget és a brutális többéves turnékat.

Korosodó rockerek (a szerző koncertfelvétele)

A kábítószer-túladagolásban elhunyt Hillel Slovak után 1988-ban jött a Chili messiása, a gitárzseni John Frusciante, aki minimalista prüntyögésével, egzaltált riffjeivel, karcos szólóival és teljesen egyedi dallamvilágával óriásit lendített a zenekaron. A Rolling Stone magazin a 18. helyre sorolta a világ 100 legjobb gitárosa között. S ha már 18: ennyi idősen került be a tiniként bálványozott zenekarába, soha addig nem játszott sehol, igazi „bedroom-gitárosból” nötte ki magát, és kreálta meg a 90-es évek két alaplemezét: a BloodSugarSexMagik és a Californication albumokat. Persze mindez nem ment volna a Chili parádés ritmusszekciója, az excentrikus Flea, és a parasztosan doboló, de kiváló szakmai tudással rendelkező Chad Smith nélkül. A mai napig szerény énekesi kvalitásokkal rendelkező frontember, Anthony Kiedis pedig sármos csibészségével, külvárosi poémáival, töredezett verselésével járult hozzá a zenekar sikeréhez.

A fent említett dalban elhangzó sor („So I took a little trip, and I opened up the book” azaz „kicsit utazgattam, és kinyitottam a könyvet”) találóan írja le a Chili hullámvölgyeit: a számtalan tripet, drogos kalandot, amely ugyannyira volt inspiráló, mint romboló. Frusciante ki is lépett hamar a zenekarból (1992), mert nem bírta elviselni a hirtelen jött népszerűséget, s az ebből származó feszültséget kábítószerekkel oldotta. Emlékezetes egy holland tévének adott 1994-es interjúja, amelyben egy herointól totál meggyötört, eltorzult ember beszél a zenei belső világáról és a rockerlétről.

Nemcsak ő csúszott meg drogokon: a visszaeső Kiedis is rendszeres vendége volt a drága elvonókúrás intézeteknek. Dave Navarro pótgitárossal csinált lemezük a süllyesztőben tűnt el (One ot minute). Majd Kiedis „kinyitotta a könyvet”, a vallásban, a világ távoli szegleteinek felfedezésében és meditálásban keresett menedéket. Aztán a csodafegyver Frusciante is visszatért, mindenki munkára kész volt. 1999-ben jött a Californication, majd a 2000-es években a By the way, és a zenitre a duplalemezes Stadium Arcadium albummal értek fel; ez volt az ő Use your illusion 1-2-jük. Megállapodott (illetve Kiedis esetében elvált) családapák lettek a renitens, péniszmutogató rockerarcokból, alaposan elkényelmesedtek. Frusciante 2009 szilveszterén – a rajongók és a Chili zenei világát féltő vájtfülűek nagy bánatára – ismét kilépett a csapatból, hogy csakis a saját muzsikus lelkére, a szólókarrierjére tudjon fókuszálni. Haverja, a lemezein is közreműködő session-gitáros, Josh Klinghoffer lett az utódja, aki már a Chili 2006-os turnéján is a háttérben ritmusgitározott.

Tökéletes helyettes

Kíváncsiak voltunk, hogyan funkcionál az új felállás, hogy működik a langyos, középszerű új lemez élőben, ezért megnéztük a bandát a turné elején két párizsi koncerten, október 18-án és 19-én. Nos, jó bulikat csaptak a Bercy Arénában, a lemez címére rímelve velünk voltak, de nélkülünk is: Frusciante átszellemült játékának, vibráló lényének hiánya szembetűnő volt. Klinghoffer tökéletes helyettesként működött, hevesen és érzelmesen játszott, de kevésbé volt invenciózus, érdekes, izgalmas a gitározása – akárcsak a vokális teljesítménye. A tini korosztály nagy kedvencévé vált törékeny, tejfölösszájú alkatával, tehát a célcsoport „megvan” vele. És persze a lájtos lemez is, valamint a hozzákapcsolódó merchandising-termékek (tervező: a brit képzőművészcsillag, Damien Hirst) is szélesebb közönségréteget próbálnak elcsábítani: megváltoztatni a hallgatók régi képét a Chiliről. Már nem hardcore funkyrockereknek pozícionálják magukat, már nincs annyi zúzás, obszcenitás vagy meglepetés a zenekarban, lenyugodtak, rádióbarátok lettek. A groove-ok poposak, az új dalok inkább a középtempós, jól táncolható vagy a kellemes, zsibbadtan lassúzós Chili-vonalat viszik tovább.

Hitgyár a színpadon (a szerző felvétele)

A jegyüzérektől mindkét nap akadt olcsó lastminute-jegy (50 és 25 euró!), a küzdőtéren iszonyú meleg és a régen várt tülekedés, ugrabugrálás folyt. Az unott, alig ugrabugráló, csúnya bajszot növesztett Kiedis kivételével a banda frissnek és harapósnak tűnt. A koncertet mindkét esetben az új lemez egyik húzósabb számával, a Monarchy of roses-szal nyitották.

A setlistek rendre 21 számból álltak: a biztos dalok az új lemez slágerei (The Adventure of Rain Dance Maggie, Look Around) és a régi klasszikusok voltak, nem kellett értük könyörögni. Elhangzott a Can't stop, Under the Bridge, Californication, és a Dani California még a végig a mikrofonjára támaszkodó, kedvetlen, mosolytalan Kiedist is izgalomba hozta, és a kemény tempóban végighajtott By the way-ig kitartott a lendülete. Ez volt mindkét koncert csúcspontja a ráadás előtt. Örültünk, hogy a lassúk alatt a mobilkijelzőknek volt minoritása az öngyújtókkal szemben. Furcsa volt – s ezt is a közönség kegyeinek kereséséhez írjuk –, hogy egy ütőhangszeres és egy DJ is volt a színpadon, akik a dalok „telítéséért”, a színezésért voltak felelősek. Az ős Chili-hangzás, a letisztult, savanykás, lebegő, szaggatott dallamvilág csak pár számban mutatkozott meg (Emitremmus, If you have to ask, Charlie). A mindent kitölteni képes bass-dob-gitár trió elsőre üresnek ható, mégis teljességet nyújtó hangzására most is rácsodálkozott a tízezernyi ember.

A védjegyként funkcionáló ad hoc zenekari jammelések is jól sikerültek, kiemelkedő volt a második koncert utolsó momentuma: a Give it away-ből elkígyózó 10 perces rögtönzés. Meghökkentő volt, hogy Klinghoffer sokszor felülírta a „szent és sérthetetlen” dalok klasszikus gitárszólóit; igaz, érdektelenebbre sikerültek, mint Frusciante csavarásai. Több feldolgozást is elővezettek, ami szintén egy emblematikus Chili-elem: most Hendrix Fire és Stevie Wonder Higher ground c. dala ugráltatta meg a tömeget.  A hangosítás időnként borzalmas volt, gyakran alulkeverték a szólistákat, mindkét koncert halk volt. A vizualitás a Chilinél mindig is másodlagos volt, a látvány itt is korrekt, de jellegtelen volt: nyolc, redőnyszerűen nyitható kivetítő mozgott a nagy háttér LED-fal előtt, amelyekre az aktuális koncert képeit közvetítették.

A Chili tehát szemmel láthatóan korosodik, próbál balanszírozni a keménykedés és a nyugi között, kevesebbet vállal, de azt húzósan, mindenki elégedettségére teljesíti. Felvették a fonalat Frusciante kiválása után, az új klón-gitáros is hamar megtalálja majd a maga hangját. Aki kíváncsi rájuk, az 2011. december 7-én Bécsben megnézheti őket. Ez van legközelebb hozzánk. Termeljen a hitgyárunk elég bizodalmat, hogy elhiggyük: lesz felesleges jegy a telt házas koncertre a helyszínen.

Simonyi Balázs

• Cimkék:
red hot chili peppers koncert kritika frusciante factory of faith

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére