„Nem érdekel, hogy nektek mi kell”

Polgárpukkasztók az elitmúzeumban

„Van-e keresnivalója a Bizottságnak a Műcsarnokban?” – teszi fel az álnaiv kérdést Lévai Balázs Parti-Nagy Lajos költőnek és Garaczi László írónak. Péntek este van, ilyenkor a Műcsarnok este 9-ig is nyitva tart, hét órától pedig hetente újabb és újabb beszélgetőtársak vallanak a Bizottsághoz fűződő viszonyukról. Parti-Nagy persze azonnal lecsapja a labdát, amikor azt válaszolja Lévainak, nem az a kérdés, vajon a Bizottságnak van-e keresnivalója a Műcsarnokban, hanem az, miért nincsenek itt többen abból a korszakból. Garaczi László pedig amellett tesz hitet, hogy „ha valami őszinte és vad, akkor hatni fog – még ha művészileg dilettáns is kicsit”.

Ez a hatás persze nagyon vegyes is lehet. Amint azt Garaczi megosztja a nagyjából 150 fős közönséggel, ő például jelen volt 1980. augusztus 23-án a Hajógyári szigeten, a Bizottság első nyilvános fellépésén. A Fekete bárányok koncerten, amelyen a Beatrice, a P. Mobil és a Hobo előzenekaraként performáló, tökéletesen ismeretlen ultraalternatív bandát már eleve ellenségesen fogadta a közönség, Wahorn azzal hergelte a 20-30 ezres közönséget, hogy „mi magunk döntjük el, hogy mit szeretünk, és nem érdekel, hogy nektek mi kell”. Amire még nagyobb lett a felzúdulás, s Garaczi is elismerte, hogy maga is jó pár vaskos szitkozódást vágott a színpadon ügyetlenkedők fejéhez.

Lévai aztán egyre ügyesebben kérdez, pláne, amikor arról faggatja az irodalmárokat, hogy mit ért volna el a Bizottság, ha nem ellenkultúraként jelenik meg. Parti-Nagy szerint ma már nehezen elképzelhető olyan kor, amiben nincs releváns ellenkultúra, ám akkoriban még új dolognak számított, hogy a nemzene is lehet zene. A költő felidézte Balassa Péter szavait, miszerint az 1980-as években az egyetlen lehetséges magatartás a „hátat fordítva rámutatni” volt – Parti-Nagy szerint valami ilyesmit tett a Bizottság együttes is a maga eszközeivel. Búcsúzóul még azt is megtudjuk, hogy Garaczi privát válogatásában, amely a világ (számára) legjobb 147 dalát tartalmazza, helyet kapott a Bizottság Kamikaze című dala is.


A miniszter Mercedese

Aztán kezdődik Legát Tibor Sweet Jane formációjának a koncertje. Az együttes Lou Reed és egyéb klasszikusokat játszik magyar szöveggel. Ezeket azonban a hangosítás miatt kicsit nehezen lehet érteni, ám arra a gondolatfutamra még sokáig emlékszünk, miszerint „A rockandroll első szabálya, / Hogy az énekes azt kiabálja / It’s all right”. A koncert közben persze jut idő arra is, hogy fe Lugossy László, Wahorn András és ef Zámbó István munkáival ismerkedjünk, hirtelen talán Wahorn András 1977-es, A miniszter Mercedese elhalad az 1124. számú italbolt előtt jut eszünkbe – a képet egy kiállításról természetesen le is vetette akkoriban egy miniszteri ember…

A kiállítás azonban sokkal többről szól, mint egy fél-dilettáns, polgárpukkasztó 1980-as évekbeli társaság önmegvalósítása. A Műcsarnokban néhány hét alatt szinte teljes képet lehet kapni egy korszak értékrendjéről, művészetéről és társadalmi viszonyairól. E tekintetben az 1986-ban feloszlott zenekarról szóló kiállítás csak egy apropó arra, hogy megismerkedjünk a mai Magyarország gyökereivel. 12 héten át összesen 24 író beszélget Lévai Balázzsal péntek esténként a korról és egy-egy ikonikus Bizottság-dalszövegről (szeptember 30-án Kemény István és Tóth Krisztina, miközben alkalmanként olyan együttesek lépnek fel, mint a Kistehén Melankolikusok vagy az Ági és a fiúk).

M.O.

A kép innen.
 

• Cimkék:
bizottság műcsarnok lévai balázs parti-nagy lajos garaczi lászló irodalom képzőművészet zene

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére