Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Kultúra
2011-01-31 19:48:00

„Jobban jártál volna, ha akkor véget ér az életed”

Pilinszky János titka

Mi az oka a Pilinszky-versek elementáris hatásának? Pomogáts Béla, a költőt személyesen ismerő irodalomtörténész szerint költészete az emberi lét olyan alapjairól szól, amit a misztikusok is vallottak.

– Az idén kilencven éve született és harminc éve elhunyt Pilinszky költészetével diákkorában, az 1950-es években találkozott, elsősorban az Új Ember és a Vigilia című lapok révén, ahova a költő rendszeresen állandóan publikált. Mi fogta meg Önt és generációját Pilinszky költészetében?

– A költő arról beszélt, ami akkor az én nemzedékem meghatározó személyes élménye volt: a történelem szörnyűségeiről. Ez mindenekelőtt a háború poklában született vagy a háborúra visszatekintő verseiben volt érzékelhető – a háború persze, számunkra, akik akkor olvastuk ezeket a verseket, nem csupán konkrét történelmi tapasztalat volt, hanem távlatos élmény, mondhatnám: a mögöttünk és körülöttünk zajló idő metaforája, amely egy egyetemes tapasztalat keretében világította meg magát az emberi történelmet.
Ha volt élmény, amely egy egész költői életművet megszab, Pilinszky János számára ez a második világháború volt. Pedig személyében nem volt áldozata a megnyíló pokolnak, csupán tanúja volt a fasizmus rémtetteinek. 1944 őszén hívták be katonának, pár hónap múlva Németországba került: halálra szánt foglyokat látott és romba dőlt városokat. S midőn a béke első napjaiban megnyíltak a koncentrációs lágerek kapui, és fény derült a tömeggyilkosságokra és a gázkamrákra, a fiatal költőt véglegesen hatalmába kerítette a borzalom. Az ember létét és történelmét érintő reménytelenség az egész világára kivetül.

– Miképpen jelentkezik ez a költeményekben?

– Jellemző, hogy Pilinszky János költészetéből szinte hiányzik a természet. Verseinek képi anyagát a csupasz tárgyi világ, a rideg nagyvárosi környezet, a pusztulásról szőtt látomás adja. Homokban heverő szegek, „plakátmagányban ázó éjjelek”, sivár csontmezők. Lírai hőse magányos és boldogtalan, cél nélkül bolyong, vagy mindentől megfosztva áll a semmi előtt. Hol talál oltalmat e végső javaiból kivetkeztetett emberi személyiség, akinek puszta létén kívül semmije sincsen, s bizalmát régen elveszítette a mindenség rendje vagy az emberiség haladása iránt?

– És mégsem nihilista…

– Pilinszky a megváltásban bízott, a végső isteni mozdulatban, amely az idők végeztével rendet visz a világ káoszába, és értelmet ad az emberi létnek.

– Úgy véli, misztikus költő volt?

– Valóban az, és istenkereső. A magyar költészet régi hagyományának, Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel, Ady Endre és Babits Mihály istenkereső küzdelmeinek folytatója. Egyszersmind folytatója annak a 20. századi vallásos költészetnek, amelyet a francia Charles Péguy, Paul Claudel és Pierre Emmanuel lírája képviselt. Vallásos költő volt, anélkül, hogy „hitbuzgalmi” célok szolgálatába állította volna a költészetet. Az istenkeresés és a vallásos hit az ő számára mindenekelőtt a világgal és önmagával folytatott szívós küzdelemben kapott szerepet. Küzdelemben, amely az emberi lét értelmének és méltóságának visszaszerzéséért folyt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
   Pomogáts Béla
  Fotó: Hajnal Gergely

 

– Mi jelentette számára a legnagyobb erőt e küzdelemben?

– A szeretet erkölcse késztette arra, hogy vállalja és átélje mindazt a tragédiát, amely a világban tapasztalható. Testvéri részvéttel hajolt a szenvedők sorsa fölé. Ha véglegesnek tudta is a magányt, nem tudott elzárkózni mások panasza elől. Költészetének ez a testvéri nyitottság adott különös érzelmi erőt, sőt feloldást a szorongás terhe alól. Valódi katarzist, amely a klasszikus tragédiákhoz hasonlóan pusztító erők küzdelméből születik. Pilinszky János tiszta és tömör művészi rendben adott számot a század, egyáltalán az emberi történelem szörnyű botrányáról: arról, hogy az emberiség miként pusztítja önmagát. Pontosabban: hogy gyilkos erők miként pusztítják az emberiséget.
A testvéri részvét, amelyet a szenvedők iránt érzett, belső erőforrást jelentett. Belőle merített, hogy ne némuljon el, hogy a század tanújaként hallassa költői szavát. Pilinszky mélyen átélte az emberi történelmet, az emberi létezésnek azt a botrányát, amit a háború jelentett. Számára az emberiség és az ember történelmi útja valóban a Kálváriát jelentette. A Kálvárián megélt létezést. Ezért aztán nem egyszer került olyan helyzetbe, hogy mintegy a létezés kritikusaként vettek róla tudomást, mintha eleve gyanakvással figyelte volna az életet, akárcsak néhány középkori misztikus és néhány modernkori filozófus, például Kierkegaard.

– Személyes története is van Pilinszkyről, mint a létezés kritikusáról.

– A költővel valamikor a hatvanas évek végén ismerkedtem össze a Vigilia köre révén, ráadásul közel laktunk egymáshoz - a Nagymező utca, az Operettszínház környékén. 1971-ben még kezdő sofőr lévén, súlyos autóbalesetet szenvedtem, és nem sok kellett ahhoz, hogy végérvényesen befejezzem földi pályafutásomat. Már kikerülve a kórházból otthon lábadoztam, és tettem néhány lépést a Nagymező utcában, és összeakadtam Pilinszkyvel. Hallott a balesetemről, részvétét fejezte ki, majd indítványozta, igyunk egy kávét a közeli Operett-eszpresszóban. Részletesen elmeséltette velem a balesetem történetét, majd megkérdezte, vajon meghalhattam volna-e a balesetben. Nagyon is könnyen – volt a válaszom, hiszen a szakorvosi vélemények szerint felépülésem valósággal csodaszáma ment.
Tudod – mondotta a költő – , ne érts félre, de úgy gondolom, jobban jártál volna, ha akkor véget ér az életed, sok mindentől megszabadultál volna. Kissé váratlanul ért a sommás ítélet, megbántódni azonban nem volt okom. Pilinszky valóban „siralomvölgynek” tartotta a földi létezést és megváltásnak a túlvilágot – ez is a misztikusok hagyományaival hozza rokonságba az életbölcseletét. Így azután nyomban beláttam, hogy barátom a javamat akarja, még ha az életről és a halálról vallott nézetei nem is felelnek meg annak, amit megszoktunk.
Pilinszky János mélyen átélte az emberi létezés drámáját, és minthogy meg volt győződve az isteni irgalom jótékony működéséről, meghökkentő vélekedése ennek a meggyőződésnek a logikus következménye volt. Valójában a misztikusok tudtak ilyen aggálytalanul nyilatkozni az emberi sors, a „condition humaine” végső dolgairól. Misztika és költészet sohasem állottak távol egymástól, ez a kölcsönösség fejeződött ki Pilinszkynél – nem csak versben, a hétköznapi diskurzusban is.

Payer Imre

 

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére

További cikkek Híres ember
  • Erdei szerelmes, és rájött: 27 évig rosszul csinálta
  • Kisegyház-interjúk: ami már kínos Németh Sándornak?
  • Korda György és Balázs Klári
  • A Gyűrűk Ura írója és a nagy fordulat
  • Sötétség délben: magyar volt a múzsa
  • Mit ünnepelnek a keresztények szilveszterkor?
  • „Tudtam, hogy vége mindennek” – interjú Pajor Tamással
  • Petőfi halálát el kell felejteni?
  • Böjte atya a szegedi Csillagbörtönben
  • AIDS-világnap: híres művészek, akik hordozták a vírust

  • A hét java

    © mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.