A szent volt az utolsó jelentős ünnepelt az egyházi évben

Márton-nap: miért pont liba?

Induljunk ki abból, hogy a két világháború között a derék szárnyas már nélkülözhetetlen szereplője volt a november 11- i lakomáknak. A korszak gasztronómiájának egyik legnagyobb krónikása, Ínyesmester, azaz Magyar Elek ugyanis számos kiadást megélt szakácskönyvének 1939-es kiadásában a hagyományos napok hagyományos fogásairól szólva nem mulasztja el megjegyezni, ajánlatos étel Márton napjára a lúd. (És azt is hozzáteszi: „ha ilyenkor fehér a mellcsontja, kemény, jeges, havas telünk lesz, ha vörös, csak amolyan fekete karácsonyos locspocsos időre van kilátás".)

Ám már jóval az utolsó békeév (avagy első háborús esztendő) előtt jelentős gyásznap lehetett a libáknak a pannon szent ünnepe. Réső Ensel Sándor ügyvéd, jogtudományi író, etnográfus Magyarországi népszokások című nagyszerű, 1866-ban megjelent munkájában ugyanis ezt olvashatjuk: „Szent Márton tours-i püspök volt (…). Különösen Mainz volt a hely, hol az iránta  tiszteletből évenként nagyszerű ünnepélyeket tartott a nép és a papság, mely alkalommal utóbbiak fejedelmileg szoktak volt lakomázni az előbbiek által hozott ludak és tyúkokból. Innen van tehát a Márton nap, innen a Márton lúdjának is eredete".

Vagyis Réső ekkor már régi tradícióként számol be a novemberi lúdlakomákról – tegyük hozzá, nem ok nélkül. Közel fél évszázaddal Réső előtt a szegedi piarista szerzetes és író, Dugonics András már rögzült szófordulatként számol be a „sok Szent Márton lúdja telt már el azúta” mondásról Magyar példabeszédek és jeles mondások című 1820-as könyvében. Sőt, 1789-ben, míg a párizsiak éppen a Bastille lerombolásán fáradoznak, Mátyás József kecskeméti népköltő Egy nyársra ítéltetett hízlalt Gúnárnak Márton napi bútsúzó panasssza és utolsó rendelése címmel gyárt klapanciát.

A rabbi, a király és a liba

Mielőtt azonban továbbgöngyölítenénk a libahistóriát, meg kell jegyezzük, a Márton-napi szárnyasfogyasztás sosem volt a katolikusok privilégiuma, hanem egészen felekezetek feletti, sőt már-már egyetemes jelleget öltött. Hiszen a református lelkész és irodalomtörténész, az 1769-ben elhunyt felsőcsernátoni Bod Péter így emlékezett meg Márton napjáról: „Fársáng is volt ez a régieknél. Sült Ludat ettek s új Bort ittak”. Továbbmegyünk, a fentebb már említett Réső Ensel arról számol be, hogy a monarchia idejében a pozsonyi rabbi a hitközség elöljáróságával Márton napján kihallgatáson jelent meg a király előtt Bécsben (egy alkalommal a budai Várban), és ilyenkor ezüsttálcán rituális módon metszett ludakat nyújtott át az udvari konyhának.

Márton-napi vigasságok. Kép innen.

A fenti szokást egyébként a legendás néprajzkutató, Bálint Sándor is leírja Ünnepi kalendárium című alapvetésében, és annyit tesz hozzá, eredetileg nyilván az úgynevezett zsidóadó kötelezettségeivel függött össze. E sarcot Márton napján a pozsonyi főtemplom búcsúünnepén kellett leróni. A monda azonban úgy magyarázza a szokást, említi még Bálint, hogy Bécs 1683-as ostroma alatt a pozsonyi zsidók ludat és más élelmiszereket csempésztek a török táboron át a nélkülöző udvarnak. Sőt, egy másik pozsonyi mondaváltozat szerint még a tatárok elől menekülő IV. Bélát vendégelték meg a madárral.

Nem tisztünk eldönteni, a második honalapítónak is nevezett uralkodónk és a pozsonyi zsidóság 1241-es közös libalakomájából mi igaz, mi nem. Annyi viszont bizonyos, hogy az erdélyi fejedelmek idején Márton-napkor a jobbágyok egy-egy forintot és egy libát adtak földesuraiknak, illetve hogy egy feljegyzés szerint 1320-ban (!) a pannonhalmi apátság szabadosai jelképes ajándékul egyebek mellett libát ajánlottak fel a kolostornak – amit aztán a szerzetesek nyilván jóízűen elfogyasztottak.


Ok a dőzsölésre

Annyit a szikár tények talaján maradva is megállapíthatunk tehát, hogy a Márton-napi libázás közel hét évszázados tradíciónk, korántsem holmi múló divathóbortról van szó tehát. És hogy miért kapcsolódott össze a szent ünnepe a szárnyassülttel? Annyi világos, hogy régen Márton-napra esett a gazdasági év zárása. Mint a Magyar Néprajzi Lexikon említi, a 14. századi krónikákban november 11-e határnapként szerepelt, ez volt a fizetés, a tisztújítás, a jobbágytartozás behajtásának a napja, ezért került a liba az asztalra. Az is kristálytiszta, Márton volt az utolsó jelentős ünnepelt az egyházi évben, hiszen utána az adventtel már az újesztendő kezdődött, akadt hát ok a dőzsölésre.

Ám mások mellett például Bálint Sándor is megemlíti, Szent Márton lúdja mindezek mellett egy régi római étkezési szokás továbbélése is. Ugyancsak november 11-én ünnepelték ugyanis a rómaiak a gyógyító Aesculaipust, és mit tesz Jupiter, ilyenkor ugyancsak lúd került az asztalra. Talán az sem véletlen, hogy a ludat avis Martis (Mars madara) néven is becézték az Örök Város pogány lakói, amiből Bálint szerint igen könnyen megformálódhatott a szintén latin avis Martini (Márton luda) kifejezés. És a tudósok abban is egyetértenek, a helyi hős, vagyis Márton kultusza már jóval a magyarok érkezése előtt virágzott Pannónia területén. Egyáltalán nem lennénk meglepve, ha egyszer kiderülne, jézusi hitre tért eleink egyből a libasültre vetették magukat, alighogy megszáradt rajtuk a keresztvíz…

Darida Benedek

A nyitókép innen.
 

• Cimkék:
márton-nap szent márton liba libasült zsidó gasztronómia kultúrtörténet

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére