A menetrendszerű cet gyomrában

Lackfi János-interjú

– Egy beszélgetésünkben így fogalmaztál magadról: neofita vagyok. Hogyan és mikor született meg benned ez az "új hit"?

– Neofitaságon azt értem, hogy „hitéletem” alakulása eltért a szokásos egyházi rutintól. Tizenkilenc-húsz évesen kezdtem misére járni, esküvőmön voltam elsőáldozó, és huszonhárom évesen, a brüsszeli magyar Misszióban bérmálkoztam.

- Az újhitűségnek megvan az áldása, de az átka is..

- Egyrészt új szemmel nézem felekezetemet, és háklisabb vagyok: jobban zavar az időnként rátelepült gagyi vagy képmutatás, mint azt, aki belenőtt, hozzászokott. Másrészt elefánt vagyok a porcelánboltban, keresztény körökben olykor túl nyers, talán szándékosan provokatív is tudok lenni, nem érzem zsigerből az illendőségi határokat. Lelkesedés-katolicizmusom hozadéka az is, hogy robbanékony lendülettel fogtam bele, ezért amikor elfogy a puskapor, legbelül menekülni kezdek Isten elől. Ezt Jónás-szindrómának szoktam nevezni, de eddig még sosem volt úgy, hogy a menetrendszerű cet meg ne érkezett volna.

– Most a katolikus felekezethez tartozol. Korábban volt hozzá kötődésed? Ha nem, miért pont oda köt az "új hit"?

– Katolikusnak kereszteltek, és mivel szintén katolikus feleségem vezetgetett a hit felé, nem volt ebből különösebb gondom. Hazataláltam. Úgy érzem, fontos, hogy éppen a családom mindkét ágán nemzedékek óta vallott hit áramába kapcsolódtam be. Eshetett volna persze másképpen, találkozhattam volna egy református vagy ortodox lánnyal. Mindemellett hitelvi síkon is nagyon sok olyan kincset találtam a katolicizmusban (oltáriszentség, gyónás, szentségi házasság), amelyek más felekezeteknél másképp vagy egyáltalán nem jelenülnek meg. Márpedig nekem ezek a mankók létfontosságúak: ilyen egy nyomorék lélek vagyok.

– Megváltoztatta hited az írásaidat?

– Ha az ember gondolkodása változik, az nyilván gondolatait tartalmazó írásain is nyomot hagy. Engem rengeteg személyes és intellektuális impulzus ért a hitem felől, Szent Ágoston, az egyházatyák, lelki írók irányából. Eleinte harcos nagy buzgalommal igyekeztem saját magam előtt is megindokolni hitemet, egyebek közt plébániai lapokban megjelent cikkekkel. Inkább talán tőlem kellett volna megvédeni a hitet, de a Jóisten igazán türelmes! Ezek is szükséges állomások voltak persze…

– És költői műveidet illetően?

- Az 1990-es évek közepén lírai törmelékek kezdtek el papírra „potyogni” a tollamból, és „legendákká”, versciklusokká szerveződtek, végeredményben öt szent lírai emléktörmelékeivé álltak össze. A kötet címe Öt seb lett. Bújtatottan viszont a biblikus szófűzés, a népi vallásosság kicsit vajákos stílusa sokszor előbukkan írásaimban, prózában, versben egyaránt.

– Szerinted egy keresztény író írhat olyat, ami dogmatikailag ellenkezik az egyháza nézeteivel?

– Vajon egy materialista írhat olyat, ami ellenkezik a gravitációval, az egyedfejlődés elméletével vagy a Mengyelejev-táblázattal? És ugyan minek tenné, ha meg van győződve ezek valóságosságáról? Bátran papírra veti, hogy „a stroncium nem létezik”, na bumm! Vajon egy ilyen gesztus tényleg értékes irodalmilag vagy csak a kevés számú kémikus olvasót froclizó provokáció?

A dogmák az egyház olyan sarkigazságai, mint például Krisztus isteni és emberi természetének egysége, a szentháromság egylényegű volta, Mária istenanyasága, és így tovább. Ilyen hittételekről a vers, a próza igen ritkán beszél közvetlenül. Ráadásul az író figurákkal dolgozik, és azok mindenfélét beszélnek összevissza, nyilván olyasmit is, amiben én nem hiszek. Nem gondolom, hogy betegesen rettegni kellene attól, mi illik és mi nem a meggyőződésemhez. Ráadásul a hívő számára a teremtett világ olyan puzzle, amely sokféleképpen összerakható, de sehogy sem teljes. Mindig hiányzik egy-két elem, és az újrakomponálás roppant izgalmas folyamat: túlontúl rövid embereszünkkel próbálunk felfogni olyasmit, amit magasabb rendű intelligencia szervezett eggyé!
Annak persze jóval nagyobb a valószínűsége, hogy más hívők számára megbotránkoztatót írunk le, de ez még, ugye, nem dogmatagadás, sokkal inkább ízlésbeli kérdés. A kegyes irodalmat ugyanis sokszor bébipapivá édesítik, ezért a templomjárók egy részének gyomra nemigen bírja a fűszeresebb ételeket…

– Mi a véleményed a "vallásos irodalomról"?

– Attól függ, mit nevezünk annak. Az eklézsia-giccs szorosabb rokonságban áll a nem vallásos dilettantizmussal, mint a voltaképpeni irodalommal. Minden vérbeli irodalom vallásos, ahogy minden igaz tudomány is. Nem tételesen, hanem lényege szerint, hiszen nem szép elvet akar bebizonyítani, hanem hűséggel bemutatni a teremtett világot.
Létezik persze tételesen vallástalan, provokatív irodalom, ám ha egy alkotás túlságosan rövidre zárja az értelmezési lehetőségeket, akkor inkább pamfletről beszélhetünk, mint esztétikai értékről. A túlontúl szándékolt vallásosság is ilyen eredményre vezet. Ha megírja valaki, hogy mondjuk egy pap bűnbe esik, az önmagában nem vallásos vagy vallástalan irodalom. Lehet vallásos töltetű, ha minden vívódást és bűnbánatot plasztikusan érzékeltet. Lehet vallástalan, ha a bűn vonzó voltára és az ember esendőségére helyezi a hangsúlyt. Ha szépen és hitelesen írják meg, végeredményben mélyen emberi történet lesz, márpedig az emberbe eredendően bele van kódolva az Isten utáni sóvárgás.

– Van különbség egy hívő és egy nem hívő alkotó munkája között?

– Éppen Abbé François-nak, a szegénypasztoráció nagyhatású francia papjának könyvét olvasom: szerinte nem ott húzódik a demarkációs vonal, hogy ki hisz, ki nem hisz, hanem az önző és a szolgáló embertípus között. Mindkettőből van bőven mindkét táborban. Az ő felfogásában az igazak azok, akiknek természetükké válik a másokkal való osztozás. Ha lehet olyan irodalmat csinálni, amely nem kiszolgál mindenféle igényeket, hanem szolgálja a legkülönfélébb igényű befogadókat, legyen szó bár dalszövegről, bábjátékról, gyerekversről, filozófiai költeményről, regényről, tárcanovelláról, esszéről, előadásról, műfordításról, akkor én emellett horgonyoznék le.
A megosztás, az osztozás, a szolgálat szándékán túl másik alapszempontom a szakmai becsület. Proust francia író példaképnek állította elénk a katedrálisok szobrászmestereit, mert azok három-négy emelet magasban is precízen megmunkálták a figurák hátát, fürtös haját, pedig ezeket legfeljebb a galambok és maga az Úr láthatta. Egy tisztességgel megmunkált alkotás igenis közelebb vihet Istenhez, bár persze a hit sokkal inkább kegyelem és szívbéli nyitottság dolga, szüntelenül munkálkodni kell rajta. Önmagában egy mázsa jó könyv sem téríthet meg senkit, minden a személyes és eleven Isten-kapcsolat meglétén vagy hiányán múlik.

Kiss Judit Ágnes

• Cimkék:
Lackfi János

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére