Aki tudja, hogy kölcsönkapta a tehetségét

Költő, hívő, nő és nagycsaládos: ki az?

– Költőként tulajdonképpen kétszer indultál, két megjelent köteted, az 1998-as Közelkép és a 2008-as Különlét közt tíz év telt el. Mi volt ennek a nagy hallgatásnak az oka, és mi minden történt veled ebben a hosszú csöndben?

– Az a tíz év valójában nem volt olyan csöndes, három fiunk, Gyuri, Peti és Marci kisgyerekkora tehető erre az időszakra. Alapvetően az ő nevelgetésükkel voltam elfoglalva. Közben elvégeztem a múzeumpedagógia szakot is, és természetesen írtam, bár nyilván nem annyit, mintha elsősorban az írásnak szenteltem volna az időt. Publikálni is ritkásabban és csupán folyóiratokban publikáltam. Ennek az időszaknak voltak mélypontjai is, hiszen ha az ember nem él az irodalomban, nem beszélget a „társakkal”, akkor költői szempontból magányossá válik, és mindenféle kételyek mardossák. Ez bizonyos mértékig akár jótékony hatású is lehet, másfelől viszont valamiféle szellemi szigetté válik az ember. De biztos vagyok benne, hogy ez a tíz év nem volt hiábavaló. Odüsszeusz, aki tízévnyi bolyongásra ítéltetett, sem véletlenül bolyongott tíz évig a tengeren. Nekem a bolyongás helyett a sziget elzártsága és békéje adatott.

– A költők között kevés a nő, kevés a nagycsaládos, és talán te vagy a két halmaz egyetlen metszete. Sosem gondoltál arra, hogy a női lét, a család hátráltatta az írói karrieredet?

– De, bizonnyal hátráltatta. De ha az ember bizonyos distanciával nézi a világot, és persze benne a saját életét, akkor ez a kérdés meglehetősen lényegtelenné válik. Mi az én írói karrierem az etruszkok eltűnéséhez képest? Mi ahhoz képest, hogy az emberek nagyobb része nem olvas Dosztojevszkijt, Rilkét vagy Berzsenyit? Ha fontos, hogy írjak, akkor kapok rá időt is. Egyébként amióta a gyerekeink nagyobbak, több időt tudok teremteni az írásra, persze nagyon szoros időbeosztás melletti állandó időzavarral és éjszakázással. De a női lét, a családom, a gyerekek nem csupán idő- és energiarablók, hanem források is. Azt hiszem, ha magam maradtam volna – ahogy ezt zeneszerző édesapám még húszéves korom körül fel is vetette nekem, mint életlehetőséget, vagyis hogy az ember élhet család nélkül, csak az alkotásnak szentelve az erejét –szomorúan és dermedten magam elé meredve írnám a rettenetesen szomorú verseket. Van rá hajlamom. De a családom megtartó erő is, ami megvédett az önsajnálattól és a világfájdalomtól.

– Családoddal együtt egy református gyülekezet tagja vagy. A neveltetésed vitt oda vagy felnőttként kerültél közel a hithez?

– Katolikus családban nőttem fel, ahol a keresztény értékrend élő volt, a formális hitgyakorlat kevésbé. Felnőttem, mire hitre tértem, kétévesek voltak az ikerfiaim, amikor megkeresztelkedtem. Nem volt rövid idáig az út. Édesanyám halála tizenhat éves koromban alapvetően megrengetett mindenben, amit addig biztosnak hittem.
 

Költő és „egy közülük”. Fotó innen.

– Hogy tudod a saját személyes hitedet átadni a gyerekeidnek? Mit szólnál, ha ők (mint a vallásosan nevelt gyerekek egy jó része), elfordulnának az egyháztól?

– Mindhárom fiunk gyerekkora óta jár velünk gyülekezetbe. De se a gyülekezet, se mi nem óvhatjuk meg őket a kételyektől, se attól, hogy a saját útjukon menjenek végig. Természettudós férjemmel együtt törekszünk rá, hogy hiteles kereszténységet ismerjenek meg rajtunk keresztül, de nem vagyunk hibátlanok. Ezt meg is szoktuk nekik mondani. Az őszinteség megőrző erejében hiszek, a beszélgetésében. Az életük azonban nem a mi kezünkben van. Ha el is fordulnának egyszer az egyháztól, vagy ami igazán szomorú lenne, meginogna a hitük, bízom benne, hogy Isten akkor is megtartja őket, ha ez a szándéka.

– Nemcsak a saját gyerekeidet neveled. Egyházi középiskolában tanítasz. Milyenek a tapasztalataid? Át tudod adni Jézus szeretetét vagy az irodalom szeretetét?

– A tanítványaim számára sem akarok másnak tűnni, mint aminek a saját gyerekeim számára, vagyis annak, ami vagyok. Egy tökéletlen képmásnak, aki hisz abban, hogy a nevelődése élete utolsó pillanatáig tart, hisz a bűnbánatban és a bocsánatban. Az egyházi iskola sokszor nehezíti a gyerekek hitre térését, hiszen a kamaszok rendkívül érzékenyek, őszinték és sokszor igazságtalanok magukkal és másokkal szemben is. Számukra a külsőségek, a formák sokszor hamisnak tűnnek. Így még nagyobb feladat hiteles kereszténységet mutatni nekik. Egy keresztény tanár számára az egyházi iskola épp ezért igazi kihívás. De kétségtelen előny, hogy Istenről, a megváltásról, a halálról – ezek az irodalmi művek jelentős részének kérdésfelvetései – nyíltan beszélhetek hitem szerint (is), úgy, hogy nem tekintenek rám úgy, mint egy őrültre. De akár az irodalom, akár Jézus szeretete az, amit szeretnék átadni, az indirekt, szelíd módszerekben hiszek. Hogy ez mennyire hatékony? Sokszor csak évekkel azután derül ki, hogy a diákok leérettségiztek, felnőtté váltak.

– A kollégáid másként tekintenek rád attól, hogy költő vagy?

– A kollégáim tudják, hogy költő vagyok, de az iskolában nem mint költő, hanem mint „egy közülük” vagyok jelen. Azt hiszem, örülnek neki, hogy írok, ha megjelenik, elolvassák, és azt hiszem, egy kicsit büszkék is rám. Ha vannak, örülnek a sikereimnek.

– Az irodalmi életben a kollégák, szerkesztők tudják rólad, hogy keresztény vagy?  Érezted, hogy emiatt másként néznek rád, mások a veled kapcsolatos elvárásaik?

– Azok a költőtársak, akikkel igazán közelebbi a kapcsolatom, tudják, hogy keresztény vagyok. De a verseim egy része is egyértelművé teszi a világnézetemet. Lehet, hogy nem népszerű ma kereszténynek lenni, de ha az ember keresztény, akkor ez nem zavarja. Nem tűnt még úgy, hogy emiatt másképp néznének rám, inkább én érzem úgy, hogy a leírt szavaim miatt nagyobb a felelősségem. A nem hívők általában nagyon jól tudják, milyennek is kellene lennie egy hívőnek. Azonnal észreveszik, ha kilóg a lóláb. Azt hiszem, a világ valójában ugyanazt várja tőlünk, mint Jézus, csak szeretet nélkül, a kilógó lólábat fürkészve: „Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.” És így tovább, miképp a Máté Evangéliumában olvasható. (Mt 5,13-16) Hát ennek nem könnyű megfelelni.

– Van a keresztény költőnek speciális feladata?

– Az írástudók felelőssége és a keresztény költő felelőssége nem sokban különbözik. Két lényeges eltérést látok: a keresztény költő tudja, hogy az írás képességét ajándékba kapta, és nem örökbe, hanem kölcsön. El kell vele számolni a végén. Ha pátosszal mutogatja fényes tálentomát, akkor a hiúság gödrébe huppan és nem csupán sáros, hanem nevetséges is lesz. Úgy kell forgatnia a tollát, pötyögtetni a billentyűjét, hogy tudja, szolgálatot vállalt. És itt a másik eltérés. Az íráson, amin a reneszánsz óta díszeleg a szerző büszke neve, valami módon rajta kell lennie a gazda vízjelének is.

Kiss Judit Ágnes

A nyitókép innen.
 

• Cimkék:
molnár krisztina rita költészet vallás irodalom művészet

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére