Ez a zene nem kivonultat, hanem beinvitál

Kétségbeeshet-e Jézus?

A közönséget folyamatosan megosztó zenekar és a Nemzeti Énekkar előadásában a morva származású Leos Janacsek 1926-ban írt Glagolita miséje és a zenei impresszionizmus atyjának nevezett Claude Debussy 1911-es Szent Sebestyén mártíromsága című oratóriuma csendült fel megrázó drámai erővel november 24-én a MüPában.

A kereszténység titkai felé

Habár mindkét zenés istentisztelet különböző úton indul el a kereszténység titkai felé, mindkettő a történelemhez és a természethez nyúl vissza mintáért. A Glagolita mise Cirill és Metód térítő szerzetesek által lejegyzett ószláv mise világát idézi meg korszerű zenei és dramaturgiai eszközökkel. Maga a zeneszerző egyértelműen kijelölte a zene történelmi-politikai vonatkozását: „A nemzet biztonságban való hitét akartam kifejezni, nem vallási alapon, hanem az Istent tanúul hívó erkölcs és erő alapján.” Janacsek zenéjére is jellemző az előző mondat, cseh-morva népdaltónust ötvöz poszt-wagneri stílussal. Akik nem ismerik Janacseket, Puccini zeneiségét képzeljék el morvai dialektusban.

Bár Janacsek esetében a történelmi minta ténylegesen kijelöl bizonyos mozgásteret, de a zeneszerző azt mégis több esetben „önkényesen” megsérti. Az összes elemző számára a legjelentősebb kérdés, hogy a misét záró tétel, az Intrada (vagyis a bevonulás) hogyan értelmezhető. Hagyományosan, például Kodály Missa Brevise esetén az utolsó tétel (Ita missa est) harsány kivonulási zene. Janacsek azonban ott nem kivonultatja a közönséget, hanem befelé invitálja.

Csak ezután jön az Istennel való találkozás?

A mise csak a szertartás kezdete, de a lényeg, az Istennel való találkozás csak ezután jön? Szintén rejtélyes eme utolsó tétel zenéje. Egy könnyed, derűs dallam ismétlődik egyre fokozódó lendülettel és derűvel, amikor egyszer csak egy hatalmas üstdobütést követően dermedt néma csend lepi meg a termet. Ez még kétszer megismétlődik, és egy hatalmas zenekari csúcsponton hirtelen fejeződik be az Intrada, de az egész mise is. Bevonultunk az Isten jelenlétébe? Szembetalálkoztunk vele és ott már nincs más dolgunk, csak hallgatni őt?

Ugyanígy kérdéses a Credo tétel zenéje. Krisztus kereszthalálát jelző, a harsonákon háromszor megszólaló gyász-akkord után jajongó oboaszóló rí fel. Ám az újjászületés ujjongására hiába várunk. Bár hagyományos miseképzeteink révén felismerhetjük, hogy Janacsek is megkomponálta a feltámadást – méghozzá hat kürt segítségével –, ám a h-moll mise ujjongásával, a Nelson-mise drámai felkiáltásával szemben itt vívódást hallunk. Vívódó Jézus tekint reánk a feltámadás után. Ugyanez a sajátos Jézus-kép tér vissza a Sanctus tételben is, ahol a szokásostól eltérő vidám, fafúvós kamarazenére építkező zene bontakozik ki, a hagyományos elvárásaink trombita-szignáljával szemben.

Janacsek Jézus-értelmezése és főként szertartásképe tehát alapvető problémákat boncol. Teológiailag ugyan nem tehető fel a kérdés, ám az emberiségért aggódó, alkotó művészként igen: „Vívódhat-e Jézus azon, amit lát az emberiség sorsában? Kétségbeeshet-e Jézus a 20. század láttán?” Mivel Janacsek visszautasította, hogy őt hívő alkotóként mutassák be, jogosan következtethetjük, hogy ő Jézusnak nem istenségét, hanem emberségét jelenítette meg. Azt az emberséget, amelyet a természet harmóniájába vágyó zeneszerző az ószláv ima, a cseh-morva történelem révén láthatott, látott, látni akart. Halkan még annyit tehetünk ehhez hozzá, hogy Janacsek zeneszerzőként egyetemesebbet alkotott, mint erősen nacionalista morva politizálóként. Szerencsére zenéje mélységében, világharmóniát kereső őszinteségében csak halvány foltokban mutatható ki nagymorva öntudata.

Szent Sebestyén egy Adonisz

Janacsekhez hasonlóan Debussy a múltat a jelenben értelmezte a szöveget alkotó Gabriel d’Annunzio révén. Ők az ókori Adonisz-kultuszon keresztül közeledtek a keresztény vértanúság lelkiségéhez. A mű kételkedő hangvételű, így például a szépség, a testkultusz, az azonos neműek szerelme kapcsán: ezek keresztényekre való vonatkoztatása miatt a párizsi érsek kiátkozással fenyegetőzött. Debussy főhőse egy gyönyörű szír férfi (Szent Sebestyén látható nyitóképünkön). Ez az állítás sokszor ki is mondatik: a nők részéről, a császári udvar részéről, de még az angyalok által is. Sebestyént szépsége miatt Adoniszként ünneplik, sőt a császár maga akarja őt istenként tisztelni.

Sebestyén azonban a vértanúság koronájára törekszik. Halálakor a szentek ugyan ujjonganak, ám a szír asszonyok Adoniszukként gyászolják. Már ebből is jól érzékelhető az oratórium-szöveg kétélűsége. Pedig Debussy továbbfokozza a feszültséget, s főként a homoerotikus kérdéssort azáltal, hogy Sebestyént egyetlen férfi hang sem személyesíti meg. Akik megszólalnak: nők, ikrek, Szűz Mária, Sebestyén lelke – nő. Kovács János karmester ezt a helyzetet tette teljessé azáltal, hogy Pápai Erika színésznőt kérte fel közvetítőnek/beszélőnek (szaknévvel: narrátornak).

Debussy egész hangú skálája mágikus hatást váltott ki a közönségből, belemélyedhettünk egy furcsa, elvont, ám mégis valós történetbe anélkül, hogy beleérzelegtünk volna. Verdi és Wagner egynemű, hatalmas érzelmi kitörései helyett sokpólusú, drámai helyzetekbe keveredtünk a zene hangján.

Windhager Ákos

A kép innen.

• Cimkék:
nemzeti filharmonikus zenekar kovács jános janacsek debussy müpa koncert zene kultúra

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére