„Tények kellenek”

Kannibálok közt halt meg a magyar misszionáriusnő

A Magyarországi Református Egyház Missziói Osztálya 2011. szeptember 10-én tudományos konferenciával emlékezik meg Várpalotán a magyar mártír misszionáriusnő életéről. 42 évesen indult el Pápua Új-Guineába, ahol a mánuszi szigeteken élő emberevő törzsek között vállalt szolgálatot. Pápua Új-Guneián egyes népcsoportok a törvénnyel dacolva is tartották a kannibalizmus ősi rítusát. Az emberáldozatok akkoriban már ritkák voltak ugyan Molnár Mária missziói körzetében, azonban Admiralitás-szigetek mánuszi szigetvilágában nemigen akadt olyan férfi, aki élete folyamán ne vett volna részt emberáldozati szertártasán, és ne evett volna emberhúst. Kunyhóikat is az áldozatok csontjaival díszítették.

A misszionáriusok lakhelyét az egykori áldozati helyek területén jelölték ki. Egy fajta próba volt ez: ha ez egykori áldozatok szelleme nem öli meg vagy nem kergeti őrületbe a misszionáriusokat, akkor a keresztények Istene erősebb a szellemeknél. Molnár Mária mégsem félt, hiszen úgy érezte: nincs mitől. Szolgálatát Isten kezéből vette el és tudta, élete is addig tart, amíg feladata van.

Molnár Mária már az első világháború idején megmutatta bátorságát, amikor Dr. Csia Sándor mellett szolgálatot vállalt Galíciában, egy frontvonalon fekvő járványkórházban. Maga sem tudta, hogy ekkor már a missziói kiküldetésére készítette fel Isten, hiszen a hólyagos himlő, kiütéses tífusz, hastífusz, kolera, vérhas, skarlát, kanyaró, malária mind olyan betegség, amelyeket később kezelnie kellett Pitilun. A háború végeztével frontszolgálatáért megkapta a Koronás Ezüst Érdemkeresztet a Vitézségi Érem szalagjával és a Vöröskereszt Érdemérmet.
Az első világháború után a győri református gyülekezethez került diakonisszaként, és a börtönöket, a kórházak öngyilkos osztályát járta, valamint a „bukott lányok” között végzett szociális és lelkigondozói munkát.


Luxusút

Ő maga nem akart külmissziói szolgálatra jelentkezni, hiszen úgy gondolta, hogy Magyarországon is éppen elég nagy szükség van a lélekmentésre. Azért is utazott el a húszas évek közepén liebenzelli missziói központba, hogy nyelvtudását elmélyítse, s így a belmisszió szakirodalmát és módszertanát könnyebben tanulmányozhassa. Ám éppen akkor látogatott oda Friedrich Doepke, a mánuszi misszió vezetője, s egy este beszámolt az Admiralitás-szigeteken végzett missziói munkáról. Molnár Mária már az első találkozás alkalmával tudta, hogy neki Mánuszon van a helye, de még akkor is küzdött ez ellen, amikor 1927-ben kézhez kapta a kiküldetési parancsot.

„ A lelkész hívatott és elmondta, hogy a választmány minden egyes tagja, amikor külön-külön Isten elé vitte az ügyet, és amikor együttesen is imádkoztak érte, mind arról győződtek meg, hogy Istentől van ez a nyugtalanítás, és hogy ki kell küldjenek. Nem örültem ennek. Nem vágytam luxusutazásra. Itthon akartam dolgozni, s most Isten szólított el e helyről, és küldeni akar engem egy olyan helyre, ahol senkim sincs, és senkit sem ismerek. Szobámban letérdeltem, és forró imádsággal félórai küzdelem után tudtam kimondani: Atyám legyen meg a Te akaratod” – mesélte Molnár Mária 1936-ban a debreceni Nagytemplomban tartott beszámolója alkalmával.

Molnár Mária Pápua Új-Guineán. Kép innen.

A misszionáriusnő 1928. február 14-én érkezett Mánuszra, ahol tizenöt éven keresztül szolgált. Egyszerre volt orvos, bába, védőnő, igehirdető, lelkigondozó, s ha kellett még tűzoltó vagy emberi jogi szakértő is. Pitilu lakói szinte az első pillanattól kezdve maguk közé fogadták, s szinte anyjukként tisztelték. Ám ezt a tisztelet nem lehetett csak szavakkal kivívni.

„Hiába emlegetjük addig a Szentírást és a Krisztust, amíg nem tudjuk világosan megmutatni, hogy azt valaki komolyan veszi – írta egyik levelében, 1928-ban. – Tények kellenek itt is. Hiába hirdetem Jézus szabadítását, ha én magam hajlandó nem vagyok a halálba adni életem. Tények beszélnek. Amikor egy éjjel megyek egy beteghez, és a félénk kísérőmet hazakísérem, hogy én egyedül menjek éjfél után végig a szi­geten: ez imponál, ez beszél előttük. És hogy az ételemet, mely nem sok ugyan, de mégis megosztom azzal, aki kívánja, úgyhogy ők maguk látják, hogy nekem kevesebb van, erre hoznak annyi halat, hogy nem győzöm megenni. Így azután, ha kenura van szükségem, szívesen ad­ják, de csakis Mánuszról Pitilura, Pitiluról Mánuszra nem akarnak vinni, hogy itt maradjak állandóan az ő körükben.”


A bennszülöttek iskolája viseli a nevét

Munkája során több keresztény gyülekezet is alakult a mánuszi szigetvilágban, Pitilun ma is az a harang hívja istentiszteletre a híveket, amelyeket a magyar reformátusok küldtek ki „barna testvéreiknek.” A sziget leányiskolája is az ő nevét viseli, hiszen nagy álmát, a bennszülötteknek épült protestáns leányiskolát már nem valósíthatta meg.

A második világháború kiélesedésekor a német, holland és angol misszionáriusokat azonnal visszarendelték. Molnár Mária azon kevesek egyike volt, aki nem hagyta el őrhelyét, hanem Mánuszon maradt a sziget japán megszállása idején is. A háborús körülmények között az itthoniak évekig nem kaphattak hírt a pápuák magyar misszionáriusáról, így sokan reménykedtek, hogy a japán megszállás után (a németek szövetségesei lévén) nem esett bántódás a Magyarországról kiküldött misszionáriusnőnek.

A japán katonák egy darabig valóban barátságosan kezelték a német fennhatóság alá tartozó misszionáriusokat, ám 1943 március 16-án az Akikaze nevű torpedórombolón, különös kegyetlenséggel kivégezték őket. Az 1947-es yokohamai hadbírósági jegyzőkönyv szerint „A már említett hat liebenzellin (Doepke és felesége, Julius Gareis és felesége tizenöt hónapos kisfiukkal, valamint Molnár Mária) kívül még három katolikus szerzetes, három nővér, két kínai és négy indiai (vagy burmai) – tehát összesen húsz személyt” akasztottak fel, majd lőttek a tengerbe. A gyülekezet a halálban sem hagyta magára misszionáriusait: az Akikázén ugyanaznap kivégeztek még 44 különböző nemzetiségű személyt (első sorban pápuákat, malájokat és kínaiakat, közöttük két gyereket is), mindazokat, akik a misszionáriusokkal akartak tartani.

Akik személyesen ismerték Molnár Máriát arról számoltak be, hogy a misszionáriusnő tisztában volt a mártírium lehetőségével. 1927-ben, kiküldetésekor ezzel a szavakkal fordult az őt támogató hívek felé: „Csak annyit kérek tőletek, testvéreim: imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az emberevők fel ne faljanak, ha­nem hogy mindvégig megmaradhassak hűségesen Krisztusom oldalán."
 

Miklya Luzsányi Mónika

A nyitókép innen.
 

• Cimkék:
molnár mária misszionárius pápua új-guinea vallás

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére