Nem hatott rá a mérgezett ital

Jézus kedvenc tanítványa és az alkohol

A római katolikus egyházban december 27-ét Szent János apostol ünnepnapjaként tartják számon, s ez a borszentelés ünnepe is. János talán az egyik legközkedveltebb apostol Jézus tizenkét tanítványa közül szerte a világon. A János név változata szinte minden európai nyelvben megtalálható, és igen gyakori név volt hosszú évszázadokon keresztül. Pedig János evangéliuma és a nevéhez kötött Jelenések könyve a Biblia legnehezebben érthető passzusai közé tartozik. János mégis kedvelt alakja volt a népi vallásosságnak is, és ezt valószínűleg nem írásainak filozófiai mélységével vagy miszticizmusba hajló látomásaival érte el, hanem inkább azzal a képpel, amely róla a bibliai történeteket vagy a legendáit ismerve kialakult az emberekben.

A szeretett tanítvány

Jánost Jézus is igen kedvelte, aminek többször jelét is adta. János maga írja le, hogy „szeretett tanítványának” nevezte, az utolsó vacsorán közvetlenül mellette ült, és a keblére hajtotta a fejét. Péterrel és Jakabbal együtt jelen voltak a legfontosabb eseményekkor. Ők hárman alkotják azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehettek a kiváltságos pillanatokban: Jézus színeváltozásánál, Jairus lányának meggyógyításakor, az utolsó estén a Gecsemáné-kertben.

A legfiatalabb és legszeretettebb tanítvány a Golgotára is elkísérte Mesterét, és talán itt mutatja meg leginkább Jézus, mennyire szerette Jánost. A halál előtti utolsó pillanatokban földi családjának tagjává fogadja: rábízza édesanyját, Máriát, és viszonzásul azt kéri, hogy Mária is fiaként szeresse Jánost. A legkisebb fiú a hétköznapi életben is a család kedvence, nem csoda hát, ha az apostolok „legkisebbikét” is szívébe zárta a keresztények közössége. János a Biblia lapjain sem misztifikált szent, hanem nagyon is hús-vér ember, aki nem mentes az indulatoktól sem. Mint ahogy az apostolok többsége, János is kétkezi munkával kereste kenyerét.

Fiatal kora ellenére halászként írják le az evangéliumok, ami akkoriban igen kemény fizikai munkát jelentett. János lelkes, temperamentumos ifjú lehetett, aki az elsők között csatlakozott Keresztelő Jánoshoz. Radikális hitét valószínűleg első mestere alapozta meg, de Jézus maga is a „mennydörgés fiainak” nevezte őt és testvérét, Jakabot, hiszen képesek lettek volna égi tüzet kérni egy falura, pusztán azért, mert ott nem fogadták be őket.

A két testvér tűzön-vízen át hajlandónak mutatkozott követni Mesterét, és amikor Jézus figyelmeztette őket, hogy ez nem diadalmenet lesz, hanem szenvedésekkel teli út, mindketten vállalták, hogy akár a „keserű poharat” is felhajtják Jézussal együtt. János életútja bebizonyította, hogy mindez nem csak üres ígérgetés volt. Radikalizmusa élete végéig megmaradt, keresztény hitéért a száműzetést is vállalta, melynek ideje alatt írta meg a Biblia utolsó könyvét, a Jelenéseket.


János pohara

János hirtelen természetét ismerve gondolhatnánk azt, hogy nem vetette meg az alkoholos italokat, ezért éppen az ő névünnepén áldják meg a római katolikus templomokban a bort. Pedig a bor megáldásának eredendően nem sok köze volt János apostolhoz. A néprajzkutatók a pogány italáldozat emlékének továbbélését látják a szokásban. A kora középkorban ugyanis még minden szent névünnepén szokás volt a szentek emlékére „áldomást” inni. Ez a szokás az évszázadok során kikopott az egyházi liturgiából, a János-napi borszentelés őrzi emlékét csupán a szentek nevére elfogyasztott bornak.

A borszentelést azért tették pont János-napra, mert az apostol egyik legendája szerint a mérgezett bor sem ártott neki. A hagyomány úgy tudja, hogy egy pogány pap egyszer provokálni akarta az apostolt, és azt találta mondani, csak akkor fog hinni Jézus Krisztusban, ha János megissza az általa készített mérgezett bort, és nem esik baja. Az öreg apostol gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot. A mérgezett bor hatékonyságát előbb két halálraítélten próbálták ki, akik azonnal meg is haltak a méregtől, ám Jánosnak semmi baja nem esett.

Ennek az eseménynek az emlékére szentelik János-napkor a bort, amelynek hazánkban gyógyító erőt tulajdonítottak: fog- és fülfájást kezeltek vele. A János-napi szentelt borból az üres boroshordókba is került, hogy a következő évben is bő legyen a termés, és a középkorban ezzel a szentelt borral kínálták meg azokat, akik búcsúzkodtak, útnak indultak, hogy Szent János áldása oltalmazza őket. A borivás áldás jellege odaillő énekkel a családi ünnepeken is helyet kapott. Szegeden és a Jászságban még apáink idején is „János poharának” vagy „János áldomásának” hívták az utolsó pohár bort, amit a vendégek elfogyasztottak.

Az István- és János-nap, mint a karácsonyt lezáró ünnepnapok a népi kultúrában egyébként is a vendégjárás napjai voltak. Kifejezett köszöntő napok voltak ezek, amikor a barátok, ismerősök meglátogatták egymást, hogy jókívánságaikat elmondhassák. A múlt század közepéig majd’ minden családban akadt egy István vagy egy János, akit meg lehetett köszönteni, akinek fejére áldást lehetett kérni, és nevében áldomást inni. Ha pedig mégsem akadt ünnepelt a férfiak között, akkor a karácsonyi jókívánságok szolgáltattak ürügyet János poharának kiürítésére.

Miklya Luzsányi Mónika

A kép innen.
 

• Cimkék:
jános apostol biblia evangélium borszentelés egyház vallás

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére