Improvizáció a színházban

Játék akármivel

Az IMPRÓ szándékai szerint „kreatív töltőállomásként” fog működni: olyan előadásokkal, workshopokkal, oktatási programokkal, amelyek az improvizációhoz és az interaktivitáshoz kapcsolódnak.

Az improvizációs színház kezdetei a 16. századi Itáliában kialakult rögtönzött színjáték-formához, a commedia dell’arte-hoz köthetők, ahol a vidám vásári kavalkádot idéző előadás a színészek közös munkáján alapult, de csak az aktuális előadáson véglegesült. Jelenetvázakból, típusfigurákból dolgoztak, gesztusokkal szélhámoskodtak, jóízűen ripacskodtak. A rögtönzésben segítségükre voltak az előre megtanult szövegrészek, az ismert tréfák és történetek. Mivel a nézők a darab tartalmát, témáját többé-kevésbé ismerték, a társulat és a darab sikere a színészek karakterén és tehetségén múlott.

Viola Spolin amerikai dráma-szerző és tanár, az 1930-as években indította el színházi munkásságát. Főleg a gyerekek számára próbálta közelebb hozni a színházat, és eközben rengeteg improvizációs játékot és gyakorlatot fejlesztett ki. A módszerét bemutató egyik előadás alkalmával a közönségtől kért ötletet, és ezzel megszületett egy új technika. Az 1950-es években Spolin fia, Paul Sills egy fiatalokból álló, chicagói színházi társulattal találkozott, belőlük alakult a Compass Players, a világ egyik első „hivatalos” improvizációs színháza.

Magyarországon az improvizáció - röviden: impró - a századfordulós kabarétréfák egyik alapja volt. A rögtönzés nyomai felfedezhetők az 1930-as évek komikus jeleneteiben (például Kabos Gyulánál), vagy a kabarénál maradva Koltai Róbert „Illetékes elvtársában”. Produkciójában a közönség kérdéseire kellett kapásból túlkarikírozott politikusi választ adnia. A stand-up comedy műfajról - mely hazánkban csak pár éve lett nagyon népszerű -, a felületes hallgatónak is a rögtönzött poénok sorozata jut eszébe. "Ám a szabadjára engedett sztorizgatós, vicckiagyalós monologizálás mögött előre elkészített struktúrák, humorblokkok, viccpanelek vannak, amelyeket a fellépő tetszés szerint variálhat a közönség előtt" - informálja a mindennapi.hu-t Simonyi Balázs, a Momentán Társulat tagja (nyitóképünkön a társulat egyik előadása). A rögtönzés lehetősége a „most kicsit máshogy adom elő”-metódusban van. A stand-upos reagál a közönségre, egy-egy poén során spontán kommunikál vele, az előadás során pedig a szókészletét is az adott hallgatósághoz igazítja.

Több mint praxis

Az improvizálás a színházi szcénában leginkább a színészképzés terén bevett stúdium: a helyzetgyakorlatokkal megtanulhatnak a hallgatók elrugaszkodni a szövegkönyvek világától, segít a karakter- és szituációépítésben. Sok színész amúgy későbbi pályáján képtelen rögtönözni: lefagy, mert nincs edzésben, annyira megszokta a kötött drámaszövegeket. Számos előadás születik a társulat és a rendező együttes imprózásából: a közös agymenésből alkotás leginkább a művészszínházaknál divat, a Mohácsi János-féle kaposvári truppnál pedig szinte kizárólagos munkamódszer.

Az improvizáció lényege a meglepetés, hogy mit hoz létre a színész a többiekkel, esetleg a közönség aktív közreműködésével.

"Nem klasszikus értelemben vett színészet. Több is, és kevesebb is" - mondja Simonyi. Nem igényel díszletet, kelléket, jelmezt, elég 1-2 szék és asztal. Nincsenek kötött szerepek és létszámok, mindenki helyettesíthető és felcserélhető. Nincsen megírt előadás, nincs semmilyen darab, nincsen szerző, rendező, súgó és hagyományos értelemben vett színészek. Szituációkkal, karakterekkel dolgozik, de a lényeg nem az átlényegülés, hanem a spontaneitás, helyzetfelismerés, a gyors reakció, az egymáshoz kapcsolódás. Rendszerint van egy, az egész előadást kordában tartó játékmester: ő a híd a nézők és a játékosok között.

Mindenből lehet imprójáték, csak a szabályokat kell világosan felállítani. Egy előadás lehet nagyon rossz, ripacs és ciki, lehet erősebb ecsetvonásokkal dolgozó, kevésbé cizellált és túlzó, lehet verbális vagy inkább testbeszéd alapú, szellemes, lebilincselő, üdítő, lehet kérdőjeleket hagyó, felemelő és megoldást kínáló (pl. pszichószínház, playback-színház, álomfejtők).
A kihívások keresésére a legjobb módszer az adrenalinos pörgést, versenyszellemet igénylő amerikai imprómeccs-forma, ahol harsány csapatok csapnak össze imprójátékok keretében, és a közönség pontozza, melyiket látta jobbnak, ügyesebbnek. A meccselés világszerte népszerű műfaj, hatalmas közönsége van (a publikum gyakran eszik-iszik az előadások alatt), nemzetközi versenyeket rendeznek belőle.

Impró-háborúk

A gyors ütközetek kiegészítője az úgynevezett „longform” impró, amely egy hosszabb történet jelenetekre szedett, akár zenével-énekkel dúsított elmesélésére vállalkozik az improvizáció eszközeivel. Lényege, hogy 5-7 imprószínész (vagy néha csak kettő), több szerepbe bújva egy kerek történetet hoznak létre a közönség ötleteinek felhasználásával. Nagy összpontosítást, önfegyelmet és dramaturgiai érzéket kíván a játszóktól, hogy 50-70 percen át egy mondatból, alaptörténetből, vagy akár közmondásból gazdálkodva korrekt és komplex történetet építsenek fel. A játszók figyelnek és alárendelődnek, a nem játszók aktívan együtt élnek az épp formálódó sztorival.

Ha már imprószínészeket emlegettünk: igen, létezik ilyen kategória. Aki imprótechnikailag trenírozta magát, színpadi gyakorlattal rendelkezik, és hajlandó vásárra vinni a bőrét estéről estére - hiszen az impróelőadás kötéltánc biztosítóháló nélkül -, azt joggal illethetjük ezzel az elnevezéssel.
Az első magyarországi imprószínház talán az első lépés az újfajta játékmód népszerűsítéséhez. Van hova fejlődnünk: Vancouver olyannyira elkötelezte magát a műfajnak, hogy minden évben imprófesztivált rendez.

Őze Bálint

• Cimkék:
improvizáció momentán színház kabos gyula

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére