Nietzsche, a keresztényellenes próféta

Isten halott, és mi öltük meg

Az anekdota szerint 1889-ben, az akkor 45 éves Friedrich Nietzsche álmai városában, Torinóban meglátott egy lovat, melyet gazdája kíméletet nem ismerve ütött-vágott. A filozófus könnyek között borult az állat nyakába, majd a részvéttől remegve összecsuklott, és napokig eszméletlenül hevert. 1900-ban bekövetkezett haláláig nem nyerte vissza elméje világosságát. Ez a történet indította Tarr Béla rendezőt A torinói ló című film megalkotására, mellyel a nemrég zárult 61. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál zsűrijének nagydíját nyerte el.

A költőként és zeneszerzőként is elismert Nietzsche valóban a modern kultúra egyik legnagyobb hatású és legizgalmasabb alakja, és már nevének az említése is elég ahhoz, hogy egy filmnek intellektuális súlyt kölcsönözzön.

Istengyilkosság

„Isten halott. (…) És mi öltük meg” – hangzik a filozófus sokat idézett, de gyakran félreértett kijelentése 1882-es művében (A Vidám Tudomány, 18. aforizma). Bár sokan az ellenkezőjét gondolják, ez az állítás nem egy ateista kiáltvány felütése, hanem a modern ember talajvesztésének tömör kimondása. Nietzsche ezzel a mondattal hirdette ki, hogy kudarcot vallott a nyugati ember azon törekvése, melynek során a vallás helyett az Észben próbálta megtalálni az erkölcsi világrend legfőbb mércéjét, és önmagát tette meg univerzumának középpontjául. Ezzel Nietzsche szerint a modern ember eljelentéktelenítette, majd „megölte” az értékek valódiságát garantáló Istent.

Nietzsche a kereszténységet tartotta az egyik felelősnek azért, hogy a nemes, a lét csapásaival nevetve szembenéző ember ideálja (melyet az ókori görögöknél vélt felfedezni) a modern korra szinte teljesen eltűnt, és helyét a kisszerű félelmektől vezérelt „rabszolgaerkölcs” foglalta el. A kereszténység kárhoztatása mellett a filozófus magáról Jézus Krisztusról igen elismerően szól. Az Antikrisztus című kései könyvében – melynek alcíme jellemző módon: Átok a kereszténységre – Jézust olyan embernek írja le, aki „az üdvösséget (az örömet) egyedül abban ismeri fel, hogy már semmivel és senkivel, sem a gonosszal, sem a gonosztevővel szemben nem tanúsít ellenállást, a szeretet az egyetlen, végső életlehetőség.”

Bár Nietzsche elutasítja a totális elfogadás eme „dekadenciáját”, közben a maga módján mégis elismeri a jézusi élet kivételes nagyszerűségét. Ha mai nyelvre akarjuk lefordítani, azt mondhatjuk, hogy Nietzsche Jézus Krisztust a tökéletes hippinek tartotta, olyan embernek, akinek akarata "szemben áll minden formulával, minden idő- es térfogalommal, mindazzal, ami szilárd, ami szokás, intézmény, egyház; egy olyan világban való otthonlét, amely már semminemű realitással sem érintkezik, egy már csak 'benső' világ, 'igaz' világ, 'örök' világ".


A próféta szerepében: Jézus 

Nietzsche úgy véli, ezt a „különös figurát” követői képtelenek voltak megérteni, ezért felruházták idegen szerepekkel, mint „a próféta, a Messiás, a jövőbeni bíró, az erkölcstanító, a csodatévő”. A tanítványoknak szerinte ugyanis más vallások követőivel szemben volt szükségük Jézusra, ezért kellett őt más vallásalapítók tipikus képességeivel és tulajdonságaival felruházni, ezért kellett tanítást tulajdonítani neki.

Pedig Nietzsche szerint az ő tanítása maga volt a totális élet, melynek „fogalma, tapasztalata, azon az egyedüli módon, ahogyan ő ismeri, ellenáll mindennemű szónak, formulának, törvénynek, hitnek, dogmának.” Éppen ezért Jézus valódi életére szerinte csak teljes meghamisítással lehetett egyházat, teológiát, kultúrát alapozni: „Hiányzik az az elképzelés, hogy valamely hit, valamely 'igazság'  megokolások révén bizonyítható ( az ő bizonyítékai benső 'fények', benső örömérzések és önigenlések, hamisítatlan 'erőbizonyítékok'). Egy ilyen tannak még ellentmondani sem lehet; egyáltalán nem érti meg, hogy más tanok is vannak, illetve lehetnek, semmilyen szembenálló véleményt nem képes elképzelni... S ahol rábukkan valami ilyenre, ott a lélek legmélyéről fakadó részvéttel fog sajnálkozni a vakságon – ő ugyanis látja a fényt – , de nem lesz semminemű ellenvetése".

Jézus Krisztus „csodálata” és a kereszténység engesztelhetetlen gyűlölete talán azért férnek meg egymás mellett filozófiájában, mert az ellentmondások gondolkodója volt. Filozófiai írásai egyszerre forradalmiak, egyszerre ellenforradalmiak; egyszerre realisták, egyszerre látomásosak. Nietzsche egyszerre akart túllépni az európai civilizáció összes kisszerűségén, egyszerre akart a múlt szédítően mély kútjába hajolva nagyot meríteni a kultúra és társadalom előtti barbárság általa idealizált „életerejéből”.


Az Eleai vendég 

• Cimkék:
Nietzsche ló Berlinale Tarr Béla film mozi könyv

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére