Kisemberek írója

Háy János: szimulálni tudok műalkotást

– Jellegzetes, stilizált figurákkal illusztrálod könyveid borítóit, fejezeteit. Miért nem rajzolsz soha kezet a figuráidnak?

– Csak egy idő után vettem észre, hogy a figuráimnak nincs kezük. Átszoktatott balkezes vagyok. Apám és a helybéli orvos meg volt róla győződve, hogy a balkezesség „rossz szokás”, s a szülőnek kötelessége ezt „rendbe rakni”, és a tanítónőm is így gondolta a nyeles favonalzóval. Jobb kezes író lettem, a mai napig nem tudok rendesen kézzel írni, olyankor úgy érzem, hogy csúcsforgalom van az agyamban, bal kézzel pedig a technikáját nem tanultam meg. Tehát gépfüggő vagyok.

– A gyerek című 2008-as regényed a rendszerváltás előtti és utáni Magyarország egyik legkíméletlenebb lenyomata. Miért írsz annyi negatív kicsengésű kudarctörténetet?

– A polgári értelemben kialakított és vágyott sikersztorinak semmi köze a valósághoz. Számtalanszor átéltem a barátaimnál: amikor jól ment a szekér, megszólíthatatlanok lettek, mert minden csak jó volt, rendben volt. Amikor fáj: akkor mutatkozik meg az emberi arcod. Mit kezdesz egy tökéletes emberrel?! Mindannyian esendőségi rátát hordozunk magunkban: ha ezt kimutatod, akkor a másik esendő ember sem fél tőled, mert közösen vagyunk esendőek, felmutatod, hogy ember vagy, hogy elbukhatsz. A jövőben azért szeretnék optimistább könyveket írni.

– Hogyan születik meg egy történet benned?

– Tegyük fel, van három ember, egy háromszög – sematikus alapszituáció. Mindenkinek megvan a saját sorsa, mindegyik sors önmagában autentikus és eredeti, senkié nem különb, ez például egy írói alapvetés. Elkezdesz gondolkodni: mi teremti meg a figurák egyediségét, sorsszerűségét? De úgy legyen az egész sajátos, hogy át tudjon menni a másik emberbe, az ő életét is meg tudja szólítani. A szövegnek egyszerre kell egyedinek, valóságosnak és flexibilisnek lennie, hogy képes legyek a magam belső működésébe is bevonni. Az írói dilemma ott kezdődik, hogy ha olyat írok, amiről tudom, hogy tetszik nektek, még ha művészileg nem mozgat is meg. Tudom a technikáját, mert a dizájnt tudom mozgatni, csak a belsejét, a szívét nem. Tehát, ha azt akarom, hogy újra simogassanak, akkor szimulálni tudok műalkotást, de igazit létrehozni nem. Vagy választhatom, hogy autentikus hangon, máshogy megszólalok. Amíg e mellett döntesz, van remény.
 

– Hogy viszonyulsz a szövegeidhez, a műveidben elhangzó mondatok, közlések, érzések érvényességéhez az idő múlását, a megírás illetve a megjelenés közötti időkülönbséget tekintve?

– Úgy nem lehet verset írni, hogy az az igazi írás, hogy felhasítom a mellkasom, spriccel a vér a papírra, mert „az” az igazi érzés: az egy érzelgős trutyi lesz később ránézve. Az alkotás ott kezdődik, amikor képes vagy a privát érzékenységedet távolságtartással érzékeltetni: személyes maradjon, de ne legyen érzelgős. Te vagy a médium, amin keresztül a megragadni kívánt világ megjelenik. Nekem ismernem kell magam: milyen az én személyiségem? Próbálok vicces lenni, okoskodni és érzelgős vagyok. Utóbbival sokáig nem tudtam bánni: a művekben teremtett énből tehát megpróbáltam teljesen kizárni ezt az érzelmi vénát. A személyiségfejlődés része, hogy íróként jellemvonásaid minden részével azonosságot kell tudni vállalnod. Én vagyok az univerzumom ura, döntenem kell, hogy melyik a legmegfelelőbb szó, nem bizonytalankodhatok a választásomban. Hinned kell, hogy meg tudod írni. Számomra az az írói siker, amikor valamit meg tudok ragadni, és azt mondom, hogy „ez most oda van téve”.

– A kisemberekkel foglalkozó drámáidban – amelyek műfaji megnevezése: istendrámák – sokat boncolgatod a vidéki lét aspektusát. A Bárka Színházban most nagy sikerrel játszott Nehéz című darabod főhőse is egy vidékről Budapestre került és ott elbukó tanárember. Ennyire fontos ez a környezet?

– Szociografikusan jól körülírható mikrokörnyezetben játszódnak a darabjaim, ugyanakkor nem a vidékről van szó bennük, hanem az ember és a világ közötti kapcsolatról. Mucsi Zoltán felkért, hogy írjak darabot A gyerek című regényemből a Bárka számára. Mivel azonban az bonyolultan adaptálható mű, ezért inkább a hasonló alaptörténetű Nehéz című novellámat ajánlottam. Eddig soha nem mondtam darabomban játszó színészre, hogy ezt a darabot ráírták, de Mucsira igaz: Bérczes László rendezésében összeforrt vele. A darab hamis, csaló, önsajnáló monológ, bármennyire is hatásos, nem akarom, hogy ezzel azonosuljunk. Ezért került a 70 perces monológ után a történet előzménye, dialógusok formájában. Mániám a szemléletváltás: az Isten-kérdéssel is így vagyok.

– Az Istenek című verseskötetedben az „isteneket” emberi archetípusok testesítik meg. A drámáid műfaji megnevezése: istendrámák. Ilyen szemléletváltásokra gondolsz?

– Ezek parafrázisok. Számomra Isten lehetőség, hogy a saját lényünket, tevékenységeinket kívülről lássuk.

Interjú és fotó: Simonyi Balázs
 

• Cimkék:
Háy János vers regény dráma író gyerek színház

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére